Jugoszlávia lerohanása, 1941 tavasza

Hitler szorgalmazza, hogy Jugoszlávia csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez. Ugyanakkor a görög kormány sokadszor is visszautasítja, hogy a németek közvetítsenek az olaszokkal meglévő háborús konfliktus ügyében... A görögországi olasz csapatok szétverése leköti a németek figyelmét. Hitler gyorsan meg akarja oldani a tengelyhatalmakat komolyan veszélyeztető problémát. A Romániában, majd Bulgáriában 1940 óta létesített támaszpontjai lehetővé teszik, hogy a Balkánon átvegye a kezdeményezést. Az invázió tervét már jóval korábban előkészítették. Két támadási irányt terveztek: a Bulgáriában állomásozó 12. hadseregnek Nis, a 2. hadseregnek pedig Stájerország felől kellett megindulnia Belgrád felé.   Támadás 1941. április 6-án a német Alexander Löhr tábornok vezette 4. légiflotta gépei ausztriai, romániai és bulgáriai repülőterekről szálltak fel, és zavartalanul bombázták Belgrádot. A bombázók három napig röpködtek a jugoszláv főváros fölött. Berepüléseik mérlege mintegy 15 000 - 30 000 polgári áldozat. A légitámadásokkal egyidőben a tengelyhatalmak szárazföldi csapatai is megindultak. A fő feladatokat a német 2. és 12. hadseregnek kellett elvégeznie. A 12. hadsereg élcsapata és Paul Kleist tábornok Bulgáriában állomásozó páncélosai a harcok fő sodrába kerültek. Gustav von Wietersheim XIV. gépesített hadteste hét nap alatt 500 km-t haladva Szófia környékéről eljutott Belgrádhoz, hogy ott egyesüljön a Temesvár környékéről indult Hans Reinhardt tábornok XLI. gépesített hadtestével. Ezzel egyidőben a XLV gépesített hadtest egységei von Vietinghoff tábornok parancsnoksága alatt Barcs felől törtek Belgrád irányába. 1941. április 15-én 14.30-kor a német 16. gépesített gyalogoshadosztály elfoglalta Szarajevót. A jugoszláv főparancsnokság fogságba esett. A német támadás teljesen meglepte a jugoszláv hadsereget, amely még nem fejezte be a mozgósítást. 400 000 tartalékost hívtak be, ezzel létszámuk 700 000-re növekedett. A mozgósítás befejeztével összlétszámuk l 200 000-re rúgott. A felfegyverzések pontos száma nehezen állapítható meg, mert a német támadás alatt kevés egység tudta kiegészíteni állományát.   Konfliktusok és indulatok Jugoszláviát kezdettől fogva a szerbek irányították, akik a győztesek oldalán kerültek ki az I. világháborúból. Ők a többi nemzetiség minden autonómiatörekvését is megakadályozták, és ez sok indulatot és erős ellenállást ébresztett a vezető körökkel szemben. Ennek eredménye, hogy a VMRO - Belső Macedóniai Forradalmi Szervezet - 1934-ben Marseille-ben meggyilkolta I. Sándor királyt. Minthogy a trónörökös, II. Péter herceg túl fiatal volt az uralkodáshoz, a hatalom gyakorlását Pál hercegre bízták. A régens nagyszerb politikájának eredményeképpen Franciaország veresége után a teljesen elszigetelt Jugoszlávia csábító falattá vált a revansra vágyó szomszédok számára. Mozgásterét korlátozta egyfelől Németország és a csatlós államok erős befolyása, másfelől a szovjet törekvések. Hogy ne kelljen területi engedményeket tennie, a jugoszláv kormány végül erős német nyomás hatására csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A jegyzőkönyvet 1941. március 25-én Bécsben írták alá Németországgal, Olaszországgal és Japánnal. Ez kiváltotta a szerb politikai szervezetek és a hadsereg reagálását, ahol a légierő parancsnokának, Simovic tábornoknak a vezetésével minden valószínűség szerint tiszti ellenálló szervezet működött. 1941. március 26-án éjszaka az összeesküvők elfoglalták Belgrád legfontosabb épületeit, és megkezdték a kormány tagjainak letartóztatását. A tábornok elérte a régens lemondását. Másnap Jugoszlávia nagyobb városaiban tüntetések voltak; „Le Hitlerrel!", „Jobb a háború, mint a béke!", „Inkább a sír, mint a rabság!". Hitler 1941. március 27-én reggel a jugoszláviai tüntetések hírére úgy döntött, hogy megtámadja az országot. Döntése nem csak a Balkánon teremtett új helyzetet, hanem egész Európában is. Hitler a támogatásért cserébe területi és önállósági igényeik kielégítését ígérte a szerbek szomszédainak. Ezért tette lehetővé a birodalmi diplomácia az olaszoknak a dalmát tengerpart megszerzését, míg a magyaroknak a Trianonban elvesztett Délvidéket, a bolgároknak Macedóniát és a Pirot környéki, nyugati bolgár területet ígérte. Számíthatott a délszláv egységben csalódott horvátokra is. Teleki Pál magyar miniszterelnök azonban ellenezte a Jugoszlávia elleni háborút, s tiltakozása jeléül öngyilkos lett.   Az első összecsapásokra 1941. április 5-én 22.00-kor került sor. A németek megtámadták a jugoszláv határőr őrsöket. A német invázió kezdetén a horvátok nem vonultak harcba a szerbek oldalán. A horvát usztasák vezére, Slavko Kvaternik, valamint a Horvát Parasztpárt elnöke, Vladko Macek kihirdette a független horvát állam alkotmányát. Az alkotmányt Zágrábban tették közzé 1941. április 10-én. Ettől kezdve előfordult, hogy usztasákból szerveződött rendőri egységek szerb alakulatokat támadtak meg. Az egész ország védelmét a szerbeknek kellett vállalniuk. Ez - bár három hadseregcsoporttal rendelkeztek - túl nagy feladatnak bizonyult. Hiányzott a páncélos és páncélos elhárító fegyvernem, a fegyverzet többsége pedig erősen elavult. A szerb tábornokok tanácsa ahhoz sem járult hozzá, hogy megfogadják az angol tanácsadók javaslatait, akik a hadsereg átcsoportosítását javasolták. Ebben rejlett az I. világháborúban bravúros harcairól ismertté vált szerb hadsereg gyors vereségének oka. A kapituláció elkerülhetetlennek látszott. Aláírására valóban sor is került; 1941. április 17-én Momcsilo Jankovic tábornok és Alexander Cincar Markovié volt külügyminiszter látta el kézjegyével. Másnap, 12 órakor lépett életbe. II. Péter király egy brit repülőgépen Egyiptomba távozott.   A tragikus hadjáratban 344 162 jugoszláv katona esett német, 30 ezer pedig olasz hadifogságba. A németek vesztesége mindössze 1100 halott és 3750 sebesült. 390 fő eltűnt, a Wehrmacht egyik legkönnyebb győzelmét aratta Jugoszláviában.

Barbarossa-hadművelet, 1941 nyara

A szovjet vezetés - bízva a Ribbentrop-Molotov paktum biztosítékaiban - nem akarta elhinni, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót, és provokációtól tartva megtiltott mindenféle válaszlépést. A döntés következményei tragikusak voltak.   Boldin elvtárs - mondja Tyimosenko - tartsák szem előtt, hogy a németek ellen nem léphetnek semmit a tudtunk nélkül. Kérem továbbítsa Pavlovnak (a körzet főparancsnokának), hogy Sztálin elvtárs nem engedélyez tüzérségi tüzet a németek ellen." Boldin ordít a telefonkagylóba: „- Hogyhogy? Hiszen csapataink kénytelenek visszavonulni. Városok állnak lángokban, emberek halnak meg!" Így zajlott le az 1941. június 22-én a reggeli órákban lezajlott telefonbeszélgetés Tyimosenko marsall, a Szovjetunió védelmi népbiztosa, valamint a nyugati katonai kerület parancsnokhelyettese, Boldin tábornok között. A szovjet vezetők nem hitték el, hogy kitört a háború. Csak néhány óra elteltével döntöttek úgy, hogy aktívan fellépnek a német hadsereg ellen. A Vörös Hadsereg sok katonája számára halált, hadifogságot hozott ez a háború első napjaiban.     Látszólagos együttműködés Mielőtt erre sor került, Németország és a Szovjetunió között még élt az együttműködés, amely a Ribbentrop-Molotov paktummal kezdődött 1939. augusztus 23-án. Adolf Hitler azonban nem mondott le keleti hódító terveiről. A Szovjetunió elleni első háborús előkészületekre már 1940 tavaszán sor került. Ez néhány hónapig tartott, A „Barbarossa" terv (ezt a nevet kapta a Szovjetunió elleni támadás) első munkálatai 1941. január 31-re befejeződtek. Márciusban elkészültek a Szovjetunió közigazgatási irányításának azon irányelvei, amelyeket a birodalomnak kell majd alkalmaznia. A Szovjetunióval szembeni cselekmények kereteiben 1941. május 13-án Hitler parancsot ad katonai bíróságok felállítására a „Barbarossa" hadművelet idejére. Ez a parancs az SS-nek rendkívül nagy szabadságot biztosított a civil lakossággal szemben az elfoglalt területeken. 1941. május 25-én elsőként tájékoztatták a Szovjetunió elleni támadásról a Finn Hadsereg parancsnokságát, amelyre az események idején nagyon számítottak a németek. Néhány nap múlva Hitler tájékoztatta terveiről Mussolinit. A Szovjetunió elleni keresztes háborúhoz csatlakozott Románia is, ugyanis szerette volna visszakapni a Sztálin által elvett Besszarábiát, valamint szovjet területeket Ogyesszáig. A nemet vezetés még májusban kiadta a fogságba esett komisszárokkal, valamint a Szovjetunió politikai apparátusában dolgozókkal szembeni eljárásmódról szóló direktívákat. Az egyik paragrafus így szólt: „a politikai vezetők nem tekintendők foglyoknak, és legkésőbb az átmeneti táborban likvidálni kell őket." Ennek megerősítésére június 6-án kiadták a komisszárokról szóló parancsot.   A német erők A Szovjetunió határán 153 német hadosztály állomásozott, ebből 29 páncélos és gépesített hadosztály, 4 pedig az SS Waffen hadosztálya. Ezek von Brauchitsch főparancsnokhoz tartoztak. A hadsereg három egységének kellett a támadást végrehajtani. Kelet-Poroszországból Leningrád irányába von Leeb tábornagy „Észak" hadseregcsoportjára bízták a támadást. Kelet-Poroszország déli részéből, valamint a Főkormányzóság északi területeiről Minszk-Szmolenszk-Moszkva irányába von Bock tábornagy „Közép" hadseregcsoportja kapott utasítást a támadásra, Lublin környékéről Kijev irányába viszont von Rundstedt tábornagy „Déli" hadseregcsoportja tervezte végrehajtani a támadást. Romániából Antonescu marsall kapta a feladatot az együttműködésre. A 2740 repülőgéppel rendelkező három német légiflotta biztosította a szárazföldi támogatást. Ekkor a Wehrmacht erői több mint 7 200 000 katonával rendelkeztek, ebből az első bevetésben 3 800 000 katona vett részt. A német hadsereget román, finn, magyar, szlovák és olasz egységek támogatták. Ezzel a hatalmas, korszerűen felfegyverzett hadsereggel szemben a Szovjetunió mintegy 4 700 000 katonát tudott kiállítani, az első vonalba ennek is csak a felét. Figyelmeztetések és intések 1941. június 10-én Cadogan, a brit Foreign Office helyettes államtitkára meghívta a minisztériumba a Szovjetunió londoni nagykövetét, Iván Majszkijt: „Nagykövet úr, azért hívtam meg önt, mert szeretnék egy rendkívül fontos nyilatkozatot tenni. Kérem, vegyen papírlapot és jegyezze, amit mondok". Cadogan tájékoztatta a szovjet nagykövetet a brit hírszerzés információiról (többnyire a lengyel Honi Hadsereg Londonba küldött jelentései alapján), miszerint német katonai szállítmányok haladnak a szovjet határ irányába. Három nap múlva Majszkij nagykövet Nagy-Britannia külügyminiszterétől, Anthony Edentől biztosítékot kapott arra az esetre, ha a németek megtámadnák a Szovjetuniót, a brit kormány kész megadni minden katonai és gazdasági támogatást a Szovjetuniónak. A következő napon a moszkvai TASZSZ hírügynökség közleményt tett közzé minden lapban, amelyben többek között arról írt, hogy a nyugati sajtó információi a németek Szovjetunióval szembeni állítólagos területi igényeivel kapcsolatban „a Szovjetunióval és Németországgal szembeni ellenséges, valamint a háború kiszélesítésében érdekelt erők ügyetlen propagandafogásai". A sajtó még hozzáteszik, hogy jelenleg „Németország ugyanolyan elszántsággal betartja a megnemtámadási megállapodást, mint a Szovjetunió, ezért az arról szóló pletykák, miszerint Németország meg szándékozik szegni a paktumot és meg akarja támadni a Szovjetuniót, minden alapot nélkülöznek. A balkáni hadműveletben felszabadult német csapatok utóbbi időben történő áttelepítését Németország keleti és északkeleti térségébe feltehetően más motívumok indokolják". Ennek a nyilatkozatnak nagyon rossz hatása volt a Vörös Hadsereg felkészülésére egy esetleges háborúra. Évek múlva Bagramian marsall írta: „Az a szervezeti passzivitás, amire Sztálin és a Védelmi Népbiztosság vezetősége ítélte a határmenti körzetek egységeit, még tovább mélyült a félrevezető propaganda eredményeképpen".   Mégse hisznek 1941. június 18-án a határőrségnél jelentkezett egy német tiszthelyettes és tájékoztatta a szovjet parancsnokot, hogy június 22-én reggel 4 órakor a szovjet-német határ teljes hosszában támadásra kerül sor. Ez a jelentés eljutott az 5. hadsereg parancsnokához, Potapov tábornokhoz, aki ezt nyilatkozta: „feleslegesen kongatjátok a vészharangot". Ugyanekkor több helyen német diverzánsok lépték át a határt. A szovjet határőrök egynéhányat elfogtak közülük. Néhány likvidált csoportnak az volt a feladata, hogy hadászatilag fontos hidakat foglaljanak el. Június 20-án Wlodzimierz környékén önszántából átment a szovjet oldalra Alfréd Lieskoff német katona. Június 22-én hajnali 4 órára a Szovjetunió ellen tervezett német támadásról információkat adott át. Ezek sem változtatták meg a szovjet döntéshozók álláspontját. Ehhez jött még, hogy június 22-ét foglalkozásmentes napnak tűzték ki a Vörös Hadseregben. A béke utolsó előtti napján Minszkben a tiszti klubban Pavlov tábornok Boldin tábornokkal együtt egy előadást nézett. Hirtelen megjelent a Területi Felderítő Parancsnokság vezetője, odahajolt Pavlov tábornokhoz, súgott valamit a fülébe. Amikor elment, a körzet parancsnoka Boldin tábornokhoz fordult: „Micsoda marhaság - a felderítés jelenti, hogy a határon nagyon nyugtalan a helyzet. A német csapatok állítólag teljes harckészültségben vannak, sőt már tüzelnek is a határ néhány szakaszán". Moszkvába is egyre nyugtalanítóbb hírek érkeznek. Sztálin ezeket a jelentéseket egy mondattal elintézte: „Feleslegesen keltünk pánikot". A határon zavartalan volt a forgalom. 1941. június 21-ről 22-re virradó éjszaka éjfél után néhány perccel áthaladt Breszten a Berlin-Moszkva között közlekedő nemzetközi vonat. Szovjet oldalról néhány perccel a támadás előtt német területre érkezett két kőolajat és élelmiszert szállító szerelvény. Moszkvába továbbra is nyugtalanító jelentések érkeztek. Ennek következményeként június 22-én éjszaka 1 órakor Tyimosenko marsall elrendelte a „fegyveres erők harckészültségbe helyezését". Ez a parancs egyes körzetekbe csak a támadás után néhány órával jutott el. Ez számos ellentmondást és kétséget tartalmazott, ami Sztálin véleményét tükrözte. A parancsnokok kérdésére Moszkva ezt válaszolja: „ne dőljenek be a provokációnak, és ne nyissanak tüzet". Moszkva csodára várt, ám hiába. A támadás 3.15-kor a németek hadüzenet nélkül megtámadta a Szovjetuniót, és megkezdődött a Barbarossa-hadművelet. 45 percen keresztül folyamatos ágyútüzet zúdítottak a határmenti területekre, a Luftwaffe pedig bombázta azokat. Ezután bekapcsolódott a harcba az egész német hadsereg. Teljes a meglepetés. A szovjet csapatok csak néhány körzetben tanúsítottak kemény ellenállást. A háború első napján a német páncéloshadosztályoknak sikerült több tucat kilométerre behatolnia a Szovjetunió belsejébe. Míg a határon folytak a harcok, az NKVD a lengyel állam 1939-ben elfoglalt területein gyilkolta azokat a foglyokat és hadifoglyokat, akiket nem akartak evakuálni. A Búg folyó menti Wydrawka faluban eltelt a harc tizedik órája. Prohomjenko sebesült közkatona volt a határőrs egyetlen életben maradt tagja, aki erejének maradékát összeszedve gránátot dobott egy német vezérkari gépkocsira, és megölte a német hadosztály néhány parancsnokát. Másutt egy benzinnel leöntött vöröskatona rávetette magát egy tankra, de az egyes katonák hősiessége nem változtatta meg a tényt, hogy a szovjet egységek többsége riadtan vonult vissza. Továbbra sem volt olyan központ, amely a hadszíntér egészén összehangolta volna a védekezést. Az egyes körzetek vezérkarához aggasztó jelentések érkeztek: "Tüzelnek ránk, mit tegyünk?" A válasz: Betegek vagytok?! A jelentésetek miért nincs rejtjelezve?!"   "Nem bedőlni a provokációnak" Néhány óra már eltelt a támadás kezdete óta. Tyimosenko marsall továbbra sem hitte el, hogy elkezdődött a háború. Több helyőrség küldött jelentést Moszkvának a német bombázásokról, és a német csapatok behatolásáról. Moszkva parancsa: „Nem belemenni a provokációkba". A háborúról nem volt semmi hír a június 22-én megjelenő újságokban sem. A támadásról szóló első híradást a rádió tette közzé. A bemondó teljes komolysággal közölte a világgal: „Itt a Szovjetunió összes rádióállomása"... Az első parancsot a német hadsereg elleni fellépésre csak 7.15-kor adták ki. Négy órát késtek vele. További utasításokra egészen 1941. június 22-én estig kellett várni. Tyimosenko marsall utasításában ellencsapás végrehajtásának szükségességéről írt, hogy szétverjék a német főerőket, és a hadszínteret áttegyek az ellenség területére. Ekkor azonban már nem volt mivel végrehajtani ezt a parancsot. A Vörös Hadsereg az arcvonal egészén visszavonulóban volt. A határmenti körzetek légierejének többségét megsemmisítették. A június 22-én este Moszkvába küldött adatok szerint a légierő vesztesége 1200 repülő, aminek kétharmada a repülőtereken pusztult el. A támadás visszhangja A Szovjetunió elleni támadás híre azonnal bejárta a világot. Néhány órával ezután a BBC-ben beszédet mondott Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke, aki támogatásáról biztosította a szovjet kormányt a német támadással szembeni küzdelemben a nemzetiszocializmus elleni közös fellépés jegyében. Ennek következménye az 1941. jűlius 2-án a brit-szovjet egyezmény megkötése. Június 24-én Luck és Dubno környékén harckocsik összecsapására került sor. Kempf tábornok III. és XLVIII. páncéloshadtestét néhány órára feltartóztatta néhány szovjet páncéloshadosztály. Minszk környékén a szovjet nyugati hadszíntér jelentős erőit bekerítették. Június 29-én a Népbiztosok Tanácsa és az SZK(b)P Központi Bizottsága felszólított minden állampolgárt - meggyőződésére való tekintet nélkül - a Nagy Honvédő Háborúra. Három arcvonalat szerveztek: Vorosilov marsall északnyugati, Tyimosenko marsall nyugati, valamint Bugyonnij délnyugati arcvonalát. Eközben az elfoglalt területeken az SS speciális egységei tömeges kivégzéseket folytattak. A zsidó lakossággal kezdték. Lwów térségében július első napjaiban mintegy 7000 zsidót lőttek agyon. A továbbiakban a hadifoglyokkal számoltak le. Figyelembe kell venni, hogy a Szovjetunió nem írta alá a hadifoglyokra vonatkozó hágai egyezményt. A németek viszonya a fogságba került katonákhoz, akik nem egy esetben harc nélkül, önként megadták magukat, azt eredményezte, hogy a Vörös Hadsereg ellenállása kezdett megmerevedni. Azonban a legújabb orosz kutatások szerint a háború első napjaiban gyakran előfordult, hogy a katonák a politikai tisztek meggyilkolása után egész egységekkel együtt átálltak a németek oldalára. Sokak számára ez a Szovjetunióban uralkodó terror alóli felszabadulást jelentette. A valóságban azonban: a bolsevik terrort a német terror váltotta fel. Július l-jén Ribbentrop a japán nagykövettel folytatott beszélgetés során felszólította Japánt, hogy támadja meg a Szovjetuniót. A támadásra nem került sor, Japán ekkor mással volt elfoglalva.   A harc folytatódik Július 9-én Minszk környékén befejeződött a nyugati hadszíntér katlanba szorult szovjet hadseregeinek ellenállása. Hoth tábornok 3. páncéloscsoportjának egységei megsemmisítették a 3. és 5. szovjet hadsereget, valamint a 113. hadsereg egy részét. A Vörös Hadsereg több mint 300000 katonája fogságba esett. Ugyanekkor a „Dél" hadsereg hadseregcsoportjai Kijev felé vonultak. A szovjet délnyugati arcvonal szárnyának veszélyeztetettsége miatt súlyos harcokra került sor a német csapatok, valamint a szovjet gépesített hadtestek között. A német páncélos egységek mozgását rövid időre megállították. Ezzel egy időben Moszkva irányában a „Közép" hadseregcsoport megpróbálta bekeríteni és megsemmisíteni a nyugati hadszíntér szovjet hadseregeit. Július 15-én Szmolenszk térségében a nagyobb ellenállásra nem számító német 12. páncéloshadosztályt „Katyusákkal" lőtték, a kiszolgáló személyzet az NKVD tagjaiból állt. Az új fegyver szigorúan titkos volt, semmiképp se juthatott német kézre - vonatkozott ez a kezelő személyzetre is. A szovjet támadás pánikot keltett a német katonák között, ez azonban nem segített, és másnap a német 29. gépesített hadosztály elfoglalta Szmolenszkot. Moszkváig még 370 kilométer volt hátra. Néhány nap múlva a német XLVI. páncéloshadosztály elfoglalta Jelnyát, a Szmolenszk körzetében lévő fontos közlekedési csomópontot. Néhány hét elteltével német hadosztályoknak első alkalommal épp itt kell visszavonulniuk. Hitler végzetes döntése Ugyanezen a napon Berlinben előterjesztették a „Generalplan Ost"-ot. Ez a terv azt feltételezte, hogy a németek által Kelet-Európában elfoglalt területeket a tömeges deportálások után át kellett volna adni a német telepeseknek. A német hadsereg számára végzetesnek bizonyult Hitler azon döntése, hogy a „Közép" hadseregcsoport páncélos és gépesített egységeit két szomszédos hadseregcsoport megsegítésére irányította. Július 25-én a német csapatok szétverték a szovjet egységeket az 1939-es lengyel határtól néhány tucat kilométerre lévő „Sztálin"-vonal teljes hosszában. Pár nap múlva a „Közép" hadseregcsoport parancsot kapott Hitlertől, hogy menjen a védelemhez. Augusztus 5-én befejeződött a csata a Szmolenszk környéki katlanban, l 310 000 szovjet katona esett fogságba. A szovjet 16. hadsereg megszűnt, csak néhány egységének sikerült a gyűrűből kitörni. Hasonló volt a helyzet Humany térségében is, ahol szétverték a 18. hadsereget, és a szovjet 6. és 12. hadsereg jelentős részét. Hadifogságba került mintegy 103000 katona. A Homel melletti ütközetben elfogták Potapov tábornokot, aki június 18-án még annyira kételkedett a Szovjetunió elleni német támadásban. Szeptember 14-én Kijev térségében a német páncéloshadosztályok körülzárták, Kirponosz tábornok vezette szovjet délnyugati arcvonal csapatait a katlanban. A „Dél" hadseregcsoport Harkov, Rosztov, Krím, valamint a Kaukázus irányába haladt. Néhány nap múlva a német 6. hadsereg behatolt Kijevbe. Elcsendesült a kijevi katlanban folyó hatalmas ütközet hangja. A harcokban a német 2., 6. és 17. hadsereg, valamint az 1. és 2. páncéloscsoport vett részt. Megsemmisítették a szovjet 5., 21., 26. és 37. hadsereget, valamint a 38. hadsereg egy részét. A Vörös Hadseregnek mintegy 660 000 katonája esett fogságba. Ez után a győzelem után Hitler és a német vezetés úgy vélte, hogy a „Barbarossa" hadművelet céljait, Leningrád, Moszkva és a Kaukázus elfoglalását még az év vége előtt sikerül elérni. Megkezdték az előkészületeket a „Tájfun" hadműveletre - Moszkva német támadására. Ez 1941. november 2-án kezdődik el.

Kijev eleste, 1941 nyara

Június 23-29 között Luck, Brody, Rovno körzetében páncélos találkozóütközetek zajlottak, amelyben a szovjet hadtestek állományuk jelentős részét elvesztették. Ezzel együtt a német térnyerés lelassult. A szovjet csapatok megkezdték a visszavonulást az 1939-es államhatár mentén kiépített Sztálin-vonalba. A Dél Hadseregcsoport újabb erők bevetésével, menetből akarta birtokba venni Kijevet, azonban Berdicsevnél, Zsitomirnál és az Irpeny-folyónál időlegesen elakadt. A Déli Front erői megkapaszkodtak a Déli-Bug alsó folyása mentén. A továbbiakban Kijev elfoglalásához a Közép Hadseregcsoport páncélos erőit kellett átcsoportosítani, ami hátráltatta a Moszkva elleni támadás megindítását, s egyben a Barbarossa-terv jelentős módosítását jelentette. Augusztus 23-án a német tábornokok döntésre jutottak a következő offenzívát illetően, pontosabban Hitler rájuk erőszakolta a döntését - ez volt az első alkalom, amikor nyíltan a tanácsuk ellenére cselekedett, és saját kezébe vette a hadjárat irányítását.     A középső hadseregcsoportnak megálljt parancsoltak. A két szárnynak először meg kellett semmisítenie a szemben álló szovjet erőket, majd mindhárom csoportnak egyesítenie erőit a Moszkva elleni végső csapáshoz. A háború után sok német tábornok azt állította, hogy ez hibás döntés volt, és emiatt veszítette el Hitler a háborút. Zsukov nem értett egyet velük: "Augusztusban a német erők nem voltak olyan helyzetben, hogy meginduljanak Moszkva felé és elfoglalják a várost, ahogy egyes német tábornokok tervezgették. Ezért a német tábornokok és történészek mindén olyan törekvése, hogy Hitlerre hárítsák a felelősséget a vereségért, hiábavaló."  A valóságban nem is volt más lehetőség. Mind a három hadseregcsoport ereje fogyóban volt, kimerítette őket a szovjet ellenállás, és az egyre növekvő terület, amelyet át kellett fogniuk. A legerősebb, a középső hadseregcsoport megerősíthette volna a délit, ha védelemre rendezkedik be. A két másik csoport egyike sem erősíthette volna meg a középsőt, és nem védhették volna a középső hadseregcsoport oldalát sem, ha az előrenyomul Moszkva felé. Mindenesetre a döntés megszületett. Guderian Moszkva felé igyekvő harckocsijai elfordultak, és délkeleti irányban intéztek csapást a Kijevet védelmező szovjet csapatok védtelen szárnya ellen. Mozgásba lendültek északon Leeb, délen Rundstedt hadseregei is. Szeptember elejére Leeb elérte Leningrád elővárosait. Előzőleg azt az utasítást kapta, hogy harckocsijaival ne bocsátkozzék utcai harcokba. Leeb azonban saját győzelemre áhítozott. Az nem jutott eszébe, hogy páncélosaira talán másutt volna szükség. A német tankok megindultak. Leningrádban a védelmet vezető Vorosilov és Zsdanov körül zavaros volt a helyzet. Sztálin arra gyanakodott, hogy el akarnak szakadni, és önálló béketárgyalásokat folytatni. Leváltotta őket; Vorosilov fölfelé bukott, és Zsukov vette át a parancsnokságot, és itt aratta első győzelmét. A németek megállásra kényszerültek, és több rohamot nem is indítottak a város ellen. Novemberre Leningrádot szinte teljesen bekerítették, csak a befagyott Ladoga-tó jegén lefektetett vasútvonalon lehetett ellátni a várost. Hárommillió lakosának több mint a harmada éhenpusztult, mire 1944-ben kinyílt az ostromgyűrű. De Leningrád túlélte. A pillanatnyi következmény viszont az volt, hogy Leeb nem tudott páncélosokat adni a Moszkva elleni támadáshoz. Délen viszont fölragyogott a németek napja - a történelem legnagyobb katlancsatájában, ahogy nevezték. A több mint egymilliós szovjet hadsereget Bugyonnij hozzá nem értően vezette, és még jobban megbénította Sztálinnak az a parancsa, hogy szó sem lehet visszavonulásról. Mialatt Bugyonnij még mindig csapatokkal tömte Kijevet, Kleist délről fölfelé nyomuló páncélosai összetalálkoztak Guderiannal, aki váratlanul másfél száz kilométernyit haladt lefelé északról a szovjet csapatok háta mögött. A szovjetek ereje kevés volt a kitöréshez. A németek saját állításuk szerint 665 000 foglyot ejtettek, bár ez a szám talán túlzott. Zsákmányoltak vagy megsemmisítettek 718 harckocsit és 3718 ágyút. Rundstedt tovább nyomult előre, elfoglalta Ukrajnát, a Krím legnagyobb részét és a Donyec-medencét. A hadművelet során a németek további 400 000 foglyot ejtettek, és zsákmányoltak vagy megsemmisítettek 753 harckocsit és 2800 ágyút. tt volt hát a nagy zsákmány, amelyre Hitler vágyakozott: nemcsak győztek, hanem meghódították a Szovjetunió legnagyobb iparvidékét, élelmiszereinek és ipari nyersanyagainak fő forrását. A Szovjetunió elveszítette ipari termelése harmadát, mezőgazdasági művelés alatti területe felét. 1941 végére a szovjet ipari termelés a háború előttinek a felét sem érte el. Németország megkapta a Lebensraumját! Mindez csak illúzió volt. A visszavonuló szovjet erők könyörtelenül követték a "felperzselt föld" elvét. Fölrobbantották a dnyepropetrovszki vízi erőmű duzzasztógátját, vasutakat, hidakat pusztítottak el, elégették az élelmiszerkészleteket. A németek csak rontottak a helyzeten azzal, hogy brutálisan bántak a lakossággal. A hőn áhított Ukrajna nem sok hasznot hajtott meghódítóinak.  A vereségek közepette ugyanis a Szovjetuniónak volt egy nagy győzelme. Ukrajna gépei és gyárai munkásaikkal együtt szépen, csöndben eltűntek onnan. A szovjet kormány már a háború előtt létrehozott egy új iparvidéket az Uráltól keletre, és 1941-ben már ez az iparvidék szolgáltatta az ipari termelés egyharmadát. Nyomban a háború kitörése után elkezdték keletre költöztetni a meglevő gyárakat. Az Ukrajna lerohanását megelőző időszakban mintegy 500 gyárat költöztettek el. Csak egyetlen gyár elszállítása 8000 vasúti kocsit igényelt, mégis négy hónapon belül már újra termeltek. 1942-re a szovjet ipar havonta 2000 harckocsit és 3000 repülőgépet állított elő. Nagyobb gondot jelentett a mezőgazdaság. A parasztok legtöbbjét behívták a hadseregbe, és a mezőgazdasági terület fele elveszett. Az élelmiszer-termelés sohasem érte el a háború előtti szintet, és a háború során mindenki éhes volt a Szovjetunióban.

Sztálingrádi csata

Az 1942-es nyári német offenzíva Viszonylag rövid hadműveleti szünet után a szovjet vezérkar - némi vitát követően - tavasszal a nyugati és a déli irányban egyszerre próbálta felújítani az offenzívát. A front Moszkvával szembeni szakaszán ekkor lényegesen már nem sikerült hátrébb szorítani a németeket, délen azonban több sikerrel kecsegtetett Tyimosenkó marsall Harkov irányában május 12-én meginduló támadása (Délnyugati Front és Déli Front). A szovjet páncélosok áttörték a német védőállásokat, és több mint 100 kilométert előrenyomulva elérték Harkov külvárosát. Itt azonban kimerültek a támadó energiák, miközben a kialakult kiszögelés két oldalán megindult a német ellentámadás. Von Bock parancsnoksága alatt délről Kleist tábornok 4. páncélos hadserege, északról pedig Paulus tábornok 6. hadserege átkarolta, majd bekerítette a délnyugati front csapatait, mintegy 250 ezer foglyot ejtve és több mint 1000 szovjet tankot megsemmisítve. A németek nyári offenzívájának előjátéka Szevasztopol bevétele volt. Az előző év októbere óta bekerített város ellen június 7-én kezdte meg Manstein tábornok hadserege. Június végére áttörték a várost övező védelmi gyűrűt, majd utcai harcban július 2-ig fokozatosan fölszámolták az ellenállást a városban, és elfoglalták a Herszonesz félszigetet.   A németek nagy nyári támadása – eltérően az előző évitől – már nem három, hanem csak egy hadműveleti irányba indult meg. Miközben Dél-Oroszországban fellángoltak a harcok, a front középső és északi szakasza alig mozdult. A történészek többsége már ebben a tényben az erőviszonyok átrendeződésének kezdetét látja. Máig vita van abban, hogy mi volt a német támadás valódi hadműveleti célja. Az egyik álláspont szerint a német főerők áttörve a Donon és a Volgán észak felé fordultak volna, hogy aztán dél és kelet felől egy óriási stratégiai bekerítéssel foglalják el Moszkvát. A másik vélemény szerint az elsődleges cél a grozniji olajmezők megszerzése, valamint a Kaukázuson keresztül az indiai út megnyitása volt. Elképzelhető az is, hogy a német stratégiai célkitűzések a hadműveletek alakulásának menete során változtak, és miután offenzívájuk a Don-kanyarban elakadt, átmenetileg letettek a Moszkva elleni hadműveletről, és a támadás fő súlypontja így helyeződött át a nyár végére délre. A 2., a 4. páncélos és a 2. magyar hadsereg (Weichs hadseregcsoport) június 28-én kezdődött támadásukkal áttörték Rokosszovszkij marsall frontvonalát. Július 6-án elérték a Dont, itt azonban ismét erős szovjet ellenállásba ütköztek és Voronyezs térségében lényegében elakadtak. A 6. német hadsereg támadása azonban tőlük délre sikeresen bontakozott ki. Ennek hatására a német főparancsnokság délre irányította a 4. páncélos hadsereget is. Július 23-án ismét elfoglalták a Don melletti Rosztovot. Augusztus elején a Paulus vezérezredes 6. hadserege és Kleist 4. páncélos hadserege megindította a Volga irányába az új támadást. Időközben azonban a 4 páncélos hadsereget dél felé, a Kaukázus irányába fordították, miközben Paulus csapatai a Volga menti Sztálingrád elfoglalásának feladatát kapták. A német páncélosok átlagosan 40 km-t tettek meg naponta a dél-orosz sztyeppén. Augusztus 4-én Sztavropolt, 9-én Majkopot érték el, és Kleist erői behatoltak a Kaukázusba, szeptember elején pedig Paulus csapatai megkezdték Sztálingrád ostromát (a várost augusztus 24-én kezdte bombázni a Luftwaffe). A németek egyetlen hónap alatt - a tőlük már szinte megszokott ütemben - több száz kilométert tettek meg, a várt hadászati siker azonban elmaradt. Tyimosenko ugyanis - noha kemény utóvédharcokat folytatott - főerőit ezúttal sikerrel kivonta ki a német csapások elől, és csak Sztálingrád közvetlen előterében próbált megkapaszkodni. Ebben némi szerepet játszott az is, hogy Zsukov és Vasziljevszkij marsallok javaslatára Sztálin feladta a merev védelem elvét. Miközben a szovjet vezérkar augusztus végén hozzálátott a hadászati ellentámadás (Uranusz hadművelet) terveinek és logisztikai előkészületeinek kidolgozásához, Tyimosenko visszavonulhatott a Volgához, azzal az utasítással azonban, hogy a Volga vonalát és főleg Sztálingrádot mindenképpen tartania kell. Szeptember 6-án Paulus tábornok 6. hadseregének csapatai behatoltak a városba, amelyet a Csujkov tábornok parancsnoksága alatt álló 62. hadsereg védett. A már rommá bombázott városban kemény utcai harcok alakultak ki. A németek szeptember 13-án a várostól délre elérték a Volgát. Minden házért napokig tartó harc folyt, október végére a város nagy része lényegében a kezükre is került (volt, ahol csak német peremvonalat csak száz méter választotta el a folyótól, átütő sikert azonban nem tudtak elérni. Veszteségeik hatalmasak voltak. Július közepe (az offenzíva kezdete) és november 19 között mintegy 200 000 halottat, 1500 tankot, 1000 ágyut és 1300 repülőgépet vesztettek. A szovjet ellentámadás Sztálingrádnál A szovjet vezérkar felismerte, hogy a Volgához való előretörés során a 6. német hadsereg szárnyai elnyúltak, és ezeket a német erőknél rosszabbul felszerelt és alacsonyabb harcértékű - román és olasz csapatok biztosították. Ezért - miközben Csujkov tábornok 62. hadserege a város védelmében csak a legszükségesebb utánpótlást kapta - az újonnan felsorakoztatott tartalékokat ide csoportosították. November 19-én a várostól észak-nyugatra a Délnyugati Front (Vatutyin tábornok) és a Doni Front (Rokosszovszkij marsall) csapatai, 20-án pedig a várostól délre a Sztálingrádi Front (Jerjomenko marsall) indította meg a támadást összesen 11 hadsereggel, amelyek közül hat volt páncélos. A frontot mindkét szárnyon egyetlen nap alatt áttörték, szétverték a 3. és 4. román hadsereget, és a gyorsan előretörő páncélosékek 23-án a Don mellett Kalacsnál találkoztak, ezzel bekerítve a 6. hadsereget. Hitler megtiltotta a visszavonulást a Donhoz, és a gyűrű bezáródása után a kitörésre sem adott engedélyt. Ebben a döntésben közrejátszott az is, hogy Göring biztosította, hogy a Luftwaffe képes utánpótlással ellátni a bekerített csapatokat, amíg a gyűrűt nem sikerül áttörni. Valójában a 6. hadsereg szükségleteinek csak töredékét tudták légi úton bejuttatni a gyűrűbe.   December 12-én Manstein tábornagy vezetésével indult meg a 6., 17., és a 23. páncéloshadosztály támadása a 6. hadsereg felmentésére Délnyugat (Kotyelnyikovo) felől. A "Téli Vihar" fedőnevű hadművelet kezdetben jól haladt, és mintegy 60 kilométerre sikerült megközelíteni a 6. hadsereg peremvonalát. Az offenzíva azonban 23-ára erejét vesztette és elakadt, majd 26-án a szovjet nyomás hatására Manstein kénytelen volt megkezdeni a visszavonulást. Ezt követően már remény sem volt a 6. hadsereg felmentésére. A szovjetek sikeresen stabilizálták a gyűrűt, majd több kiegészítő offenzívát indítottak (ezek egyike során verték szét december második felében először a 8. olasz, majd januárban a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereget). Januárban súlyos harcok közepette először kettévágták, majd február 2-ra felszámolták a sztálingrádi katlant. Paulus tábornok az utolsó pillanatban, január 30-án megkapta tábornagyi kinevezését Hitlertől. Ez voltaképpen felszólítás volt az öngyilkosságra (korábban soha egyetlen német tábornagy sem hagyta élve elfogni magát), aminek azonban nem tett eleget, hanem fogságba esett. A teljes német veszteség mintegy 250 ezer fő volt, ebből kb. 90 ezer esett hadifogságba.   Sztálingrádtól Kurszkig A sztálingrádi és az azt kiegészítő kisebb szovjet ellentámadások következtében a németek visszavonni kényszerültek a Kaukázusba korábban betört csapataikat is (Kleist hadseregcsoport), majd az erős szovjet támadások következtében február 5-én a Don torkolatánál fekvő Rosztovot is ki kellett üríteniük. Ezzel egyidejűleg Vatutyin tábornok Délnyugati Frontja - miután januárban elsöpörte a 8. olasz és a 2. magyar hadsereget - Voronyezs felől tovább folytatta támadását Harkov felé. Február 16-án a várost védő I. SS páncélos hadtest kénytelen volt visszavonulni, a szovjetek visszafoglalták Harkovot. A Vörös Hadsereg célja ekkor már a Dnyeper elérése és Ukrajna teljes felszabadítása volt. Vatutyin támadó erői azonban február közepére kimerültek, miközben - a válságos helyzet hatására - Manstein Dél hadseregcsoportja jelentős utánpótláshoz és (részben Nyugatról részben Kleist "A" hadseregcsoportjától átvezényelt) friss csapatokhoz jutott. A február 20-án induló ellencsapás során a németek Vatutyin meggyengült élegységeit bekerítették, ismét egészen Harkovig vetették vissza a szovjeteket, és március elején körülzárták, majd visszafoglalták a várost. A Vatutyin Délnyugati Frontjával szomszédos Voronyezsi frontot azonban csak kisebb erőkkel támadták, így az - komoly erősítéseket is kapva - lényegében megtartotta állásait. Ezzel egyidejűleg - mivel a főerők küzdelme délen folyt egy akkor lényegében helyi jelentőségűnek tekintett hadművelettel - a szovjetek Moszkvától nyugatra Vjazmánál hátrébb szorították a németeket. Így mire elérkezett a tavaszi olvadás és a mindkét fél átmeneti kimerültsége miatti hadműveleti szünet, kialakult Kurszk körül az a mintegy 200 kilométeres ív, amely később a nyári harcok középpontjává vált.

Keleti front az 1944-es évben

A 1943-as évben a Vörös Hadsereg a német arcvonal északi és déli szárnyán indított támadó hadműveleteket. Délen a Wehrmacht kurszki támadásának visszaverése után indított ellentámadással szinte elsöpörte a " Dél " hadseregcsoportot és felszabadította Ukrajna nagy részét, északon pedig pedig sikerült feltörnie Leningrád blokádját. A front középső részén, a német "Közép" hadseregcsoport arcvonalán viszonylagos csend honolt, és a németek több helyi sikert könyvelhettek el a korlátozott célú szovjet támadások visszaverésével. 1944 első hónapjaiban a tavaszi olvadás miatt szüneteltek a nagyobb harci cselekmények. A németek a néhány hétig tartó viszonylagos nyugalmat erőátcsoportosításra, valamint a veszteségek számbavételére használták fel.   A páncéloscsapatokat igyekeztek a front mögött pihentetni, és feltölteni a harci állományukat. A gyalogoshadosztályok számára nem létezett pihenés, muszáj volt tartaniuk a frontot és kivédeni a az olvadás ideje alatt is tartó szovjet gyalogostámadásokat. Világos volt, hogy a időjárási körülmények javulásával újra elkezdődik a szovjet offenzíva. Hitler és a német hadvezetés az arcvonal déli részén számított szovjet támadásra, és Nyugat-Ukrajnában összpontosította a tartalékokat, erősítve ezzel a "Dél" hadseregcsoportot. A jól működő szovjet hírszerzés adatokat szerzett ezekről az átcsoportosításokról, és a SZTAVKA ezek kiértékelése után a "Közép" hadseregcsoport védelmi vonala ellen vezetendő támadás mellet döntött, amely sokkal gyengébb volt, mint déli szomszédja: mindössze 3 hadsereg tartozott a kötelékébe (a 3. páncélos, valamint 4. és a 9. gyalogos), ráadásul a szinte teljesen megfosztották a páncélos-, és rohamlövegegységeitől. A három hadsereg 32 hadosztálya 700 km hosszú vonalon védekezett, egy hadosztály átlagban 20-22 km széles arcvonalon védekezett.   A hadseregcsoport parancsnokának figyelmeztetéseit Hitler nem vette komolyan, és tovább folytatta a front déli szakaszának erősítését, annak ellenére, hogy a német felderítés szovjet csapatösszevonásokat jelentett a "Közép" hadseregcsoport arcvonaláról. Június 10.-e körül a szovjet összevonások már komolyan nyugtalanították a "Közép" hadseregcsoport hadvezetését - mindössze 2 hadosztályt tarthattak tartalékban - , de Hitler és az OKH még mindig nem hagyták magukat meggyőzni, és továbbra is egy ukrajnai szovjet offenzívával számoltak. 1944 június 22-én támadásba lendült a Vörös Hadsereg; 185 szovjet hadosztály támadta meg a "Közép" hadseregcsoportot - a mintegy 2,5 millió rohamozót 40 000 ágyú és 6000 harckocsi támogatta. Csernyakovszkij 3. belorusz frontja északon, Vityebszk környékén támadva elsöpörte a 3. páncéloshadsereget. Zaharov 2. belorusz frontja 23-án lendült támadásba, a 4. hadsereget szétdarabolva előrenyomult, és Boriszov mellet találkozott a 3. belorusz fronttal. A támadásban résztvevő harmadik nagy szovjet csoportosítás, Rokosszovszkij 1. belorusz frontja áttörte a 9. hadsereg védelmét, és egészen Bobrujszkig nyomult előre. 24-ére világossá vált, hogy ha a "Közép" hadseregcsoport nem kap engedélyt a visszavonulásra, teljesen szétmállik a szovjet csapások ereje alatt. Hitler azonban nem engedélyezte a visszavonulást, és - mint már annyiszor - most is fanatikus ellenállásra szólította fel a hadsereget. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a teljesen felbomló frontszakaszon a németeknek néhány helyütt még volt erejük ellentámadásokat vezetni.   Június 25-én az 1. belolrusz front megtámadta a 2. német hadsereget, és attörte a védelmét. Az áttörések helyein a szovjet páncélosok szinte ellenállás nélkül nyomultak előre, súlyosan veszélyeztetve ezzel a 4. és a 9. hadsereget, amelyek már csaknem teljesen be volt kerítve. Hitler ismételten megtagadta a visszavonulás engedélyezését, leváltotta a "Közép" hadseregcsoport parancsnokát, Busch tábornokot, és Model marsallt nevezte ki a helyébe. Modelnek nagy nehezen sikerült rávenni a Führert a visszavonulás engedélyezésére, de ekkorra már bezárult a szovjet harapófogó: az 1. belorusz front átkaroló hadművelettel 2 nap alatt bevette Minszket. A 4. és a 9. hadsereg az 1. és a 3. belorusz front hadseregeinek gyűrűjében maradt. Bobrujsz körzetében a szovjetek által csépelt 9. hadsereget már nem lehetett harci alakulatnak nevezni. A bekerítés lezárása után a szovjetek átcsoportosították erőiket, és új támadást indítottak a belorusz - lengyel határon át, Lengyelország belsejébe. A német hadosztályok kétségbeesetten védekeztek a 300 km széles arcvonalon támadó 116 szovjet gyalogoshadosztály és 42 páncélosdandár ellen.   Hadászati szempontból a " Közép" hadseregcsoport megszűnt létezni. Több mint 400 000 katonát vesztett, és a szovjet előrenyomulást a keleti front középső részén a katonák hihetetlen kitartásával és harci teljesítményével sikerült lassítani majd Varsó előtt megállítani. Igaz, hogy ebben a Vörös Hadsereg katonáinak kimerültsége is közrejátszott - 720 km-t nyomultak előre - és Sztálin döntése is, amely megtiltotta, hogy a szovjet hadsereg segítséget nyújtson a Varsóban fegyveres felkelést kirobbantó és hősiesen harcoló Lengyel Nemzeti Hadseregnek. A front déli szakaszán a szovjetek tovább nyomultak előre, és betörtek Szlovákia, Magyarország valamint Románia területére. Bekerítették Budapestet, és kiütötték a német szövetségesek közül Bulgáriát, nem sikerült azonban elvágniuk a Görögországból visszavonuló "F" hadseregcsoportot.   Északon pedig a szovjetek már Kelet-Poroszországban voltak, és a Balti-tenger felé tartó előrenyomulásuk teljes elvágással fenyegette az "Észak" hadseregcsoportot. Heinz Guderian, az akkori német vezérkari főnök az "Észak" hadseregcsoport hadosztályait tengeri úton akarta megmenteni, hogy azután újra bevesse őket Kelet-Poroszország védelmében. Hitler elutasította Guderian javaslatát, és ezzel megpecsételte az "Észak" hadseregcsoport sorsát: a szovjetek elvágták és több kisebb részre darabolták. Kelet-Poroszország védelmére csak néhány legyengült német csapattest maradt. 1944 decemberének végére a Vörös Hadsereg több hídfőállást is létesített a Visztulán, és felkészült a Berlin ellen indítandó, mindent eldöntő támadásra.