| Halhin-Gol, orosz-japán összecsapás 1939-ben |
|
|
|
Orosz-japán összecsapás a Halhin-Gol folyónál - blitzkrieg orosz módra
 A japánok a 30-as években többször provokáltak határincidenseket a mongol-kinai és az orosz-kinai határon - Mongóliának 1936-tól kölcsönös segítségnyújtási szerződése volt a Szovjetunióval - (vagyis az oroszok egyfajta provinciának, "keleti előszobának" tekinthették Mongóliát). A határprovokációk közül kiemelkedik az 1939 májusának végén elkezdődött tavaszi-nyári incidenssorozat, amelynek végén, 1939 augusztusában a Zsukov hadtestparancsnok (igen, a későbbi marsall, a II. világháború leghíresebb orosz hadvezére) által vezetett 1. hadseregcsoport döntő vereséget mért a 6. japán hadseregre. A japánok először Mandzsúria és Mongólia határán támadtak, 1939 május 28-án, kb. 2500 katonával, de a szovjet-mongol határőrség visszaverte őket. Erre a japánok nagyobb erőket összpontositottak - június végére már 38 000 ember, 310 ágyú, 153 tank és 225 repülőgép állomásozott a körzetben, velük szemben álló orosz erők száma 12 500 ember, 109 ágyú, 266 páncélautó, 186 tank és 82 repülőgép. Július 2-án a japánok, számbeli fölényüket kihasználva, támadásba lendül- tek, visszaszoritották az orosz-mongol erőket, és hidfőállást foglaltak el a Halhin-Gol folyó nyugati partján - innen támadásokat lehetett volna inditani a szovjet bajkálontúli területek ellen.
A védekező orosz haderő - az 57. hadtest - parancsnoka, Zsukov szerint a japánoknak mintegy 10 000 katonát, 100 löveget és 60 páncéltörő ágyút sikerült átdobniuk a Halhin-Gol folyón, méghozzá úgy, hogy ezt a haderőt az orosz jobbszárnyat biztositó mongol lovashadosztály hadrendjén át mozgatták (!). Ez arra enged következtetni, hogy a mongol lovasság vagy elmenekült a harctérről, vagy tömegesen átállt az ellenséghez. A japán behatolást a mongol állások rutinszerű ellenőrzése során fedezték fel, az oroszok azonnal energikus ellencsapást inditottak, és betörést 3 napos véres, kemény harcban felszámolták.
Ezután a japánok nem próbálkoztak erősebb rohamokkal, csak harcfelderitésre korlátozták a tevékenységüket, és átértékelve haditervüket, tovább erősitették a térségben tevékenykedő csapataikat. A cél most már egy erős, koncentrált támadás volt, amelynek kezdetét összehangolták volna az európai háború kitörésének időpontjával. Augusztus elején az itt állomásozó egységekből megszervezték a 6. hadsereget, melynek parancsnoka Rippoh tábornok lett. A hadsereg 75 000 emberét 500 ágyú, 182 tank és 300 repülőgép támogatta.
A japánokkal szemben álló orosz csoportosulást is megerősitették, és átkeresztelték 1. hadseregcsoport névre. Az 1.hadseregcsoportot augusztus közepére a következő orosz egységek alkották:
Mongol részről a 6. és a 8. lovasdandár vett részt a harcban, a két dandár együttes ereje kb. 2260 ember. Az orosz csapatok létszáma kb. 69 000 ember volt, valamint 542 ágyú és aknavető, 498 tank, 385 páncélautó és 515 repülőgép.
Zsukov a tokiói orosz hirszerzés (dr. Richard Sorge és csoportja) jelentései útján megismerte a japán terveket, és úgy döntött, hogy megelőző csapást indit: augusztus elejétől az oroszok elkezdtek élelmiszer-, és hadianyagkészleteket felhalmozni a támadáshoz, miközben mindent elkövettek, hogy a japánok azt higgyék, hogy védelemben akarnak maradni. A támadó erőket főkénet éjszaka vonultatták fel a a kiindulási állásaikba, a tankokat és a gépesitett alakulatokat szigorúan álcázták, a harckocsimotorok zaját ágyú- , és géppuskatűzzel, meg repülőgépmotorok zajával álcázták. Az orosz támadás augusztus 20-án, reggel 6.15 perckor indult: a szovjet tüzérség első célpontjai a japán légvédelmi ágyúk voltak. A japán állások fölött megjelenő 250 repülőgépnek nyomjelző lövedékekkel jelölték meg a célokat - az orosz Polikarpov I-16-os vadászgépek rakétákkal is támadtak földi célpontokat. A szovjetek voltak a világon az elsők, akik "élesben" próbálták ki a repülőgépekről inditott rakétákat. A tüzérségi előkészités és bombázás után, 9 órakor rohamra indultak az oroszok. Két fő csapásmérő csoport rohamozta a japán állásokat, az északi és a déli. E két csoport ügyes manőverezéssel és energikus csapásokkal augusztus 26-ra kettős bekeritésbe fogta a japánokat.
Ezután a küzdelem már csak a szivósan ellenálló kisebb japán csoportok megsemmisitéséből állt. Az orosz csapatok teljesitménye rendkivüli, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a mongol-kinai határ által behatárolt csatatér mélysége mind- össze 20 km, szélessége pedig 74 km volt. Sztálin szigorúan utasitotta Zsukovot, hogy ne üldözze a japánokat a határon túl, mert félt a konfliktus esetleges kiszélesedésétől. Zsukov hadtáp-, és egészségügyi bázisától 120 km-re tevékenykedett, és ez megmutatkozott a veszteségeken is: az orosz sebesültek között nagyon magas volt a halálozási arány, és hiányos hadtáptámogatás miatt gyenge volt a csapatok megfelelő élelmiszerrel és ivóvizzel való ellátottsága is.
A japánok szeptember elején újabb betörést kiséreltek meg, de az 1. hadseregcsoport ismét visszaverte őket. A kudarc után a japánok fegyverszünetet kértek, és szeptember 16-án a harcok véget értek. A japán veszteség kb. 60 000 főre becsülhető, az oroszok 18 000 halottat és sebesültet vesztettek.
A "hadseregcsoport" megnevezés itt nem ugyanazt jelenti, mint a németeknél: az orosz "hadseregcsoport" egy adott feladatra ideiglenesen összevont összfegyvernemi egységet jelent. A német "hadseregcsoport" megfelelője az orosz "front" megnevezés.
|
| Pearl Harbor, 1941. december 7. |
|
|
|
Az amerikai tengerészeti légierő 1929. februárjában Reeves admirális vezetése mellett nagyszabású hadgyakorlatot tartott a Panama-csatorna környékén. A gyakorlat nyitánya során a csatornától 150 mérföldre horgonyzó "Saratoga" repülőgép-anyahajóról 18 torpedóvető és 18 zuhanóbombázó 36 vadászgép kíséretében felszállt, hogy a célkitűzés értelmében meglepetésszerű támadással "elpusztítsa" a Panama-csatorna zsilipjeit. Ezt a látványos műveletet abban az időben nagy érdeklődéssel figyelték a csatorna környékén hemzsegő japán ügynökök is, és a Pentagonban már régesrég elfeledkeztek erről a légi akcióról, amikor a japán tengerészeti vezérkar még mindig a "Panama I." dosszié felett rágódott. Tizenkét év eltelte után a japán tengerészeti légierő az amerikaiak panamai tapasztalataival a tarsolyában torpedóvetőgépekből, zuhanóbombázókból és vadászgépekből álló, anyahajókról felszálló légiegységekkel kezdte meg támadását az amerikai Csendes-óceáni flotta ellen.
PEARL HARBOR
A Hawaii szigeteken lévő Pearl Harbor támaszponton 1941. december 7-én a Csendes-óceáni amerikai hadiflotta jelentős része: 8 sorhajó, 28 torpedóromboló, 5 tengeralattjáró és 20 egyéb kisebb haditengerészeti egység horgonyoz. A szűk bejáratú és viszonylag sekély vizű (12 méter) kikötő, amelynek egyetlen kijárata korallzátonyon keresztül vezet, volt a japán tengerészeti légierő meglepetésszerű támadásának célpontja 1941. december 7-én 7 óra 55 perckor. Japán ezzel a hadüzenetet megelőző orvtámadásával belépett a második világháborúba.
A támadó japán légiegységek első hulláma Fushida korvettkapitány vezetésével 100 db Mitsubishi 93-as bombázóból és Nakajima 99-es zuhanóbombázóból, 40 db Nakajima 97-es torpedóvetőgépből és 43 db Mitsubishi "Zero" vadászgépből állt. Egy órával később támadott a második hullám Shimazaki korvettkapitány parancsnoksága alatt: 54 kétmotoros bombázó és 81 db zubó, 36 vadász kísérete mellett. A két légitámadás igen nagy eredményt hozott a japánoknak. Elsüllyedt 5 amerikai sorhajó, súlyosan megrongálódott 3 további, ezen kívül 14 kisebb osztályú hadihajót vesztett még az amerikai haditengerészet, nem számítva a földön elpusztított 74 db harci repülőgépet. Az amerikai halottak száma 2403 fő, a sebesülteké 1178 fő volt. A japánok mindössze 29 harcigépet, 5 zsebtengeralattjárót és 1 tengeralattjárót vesztettek.
A támadó gépek 6 japán anyahajóról szálltak fel. A japánok a Pearl Harbor-i támadást rendkívül gondosan készítették elő. 1939-ben a Hawaii szigeteken már 90 ezer japán élt, és ahogy közeledett a támadás időpontja, úgy növekedett a japán halászok, tanítók, a Shinto vallás boncainak, stb. száma a szigeteken. A hadikikötő környékén dolgozó japán halászok jelentéseiből a japán vezérkar a kikötő és az öböl minden négyzetméterét ismerte, sőt, a víz hidrológiai tényezőit, szennyezettségi fokát is. A japán tengerészeti repülők a támadást megelőző hónapokban speciális stabilizátorokkal ellátott légitorpedókkal gyakorolták a torpedóvetést sekély vizeken. Feltűnő volt, hogy a támadás során a japán harcigépek olyan biztonsággal repültek célra, mintha hazai gyakorlóterep felett lettek volna. Ezt részben azzal lehet magyarázni, hogy a japán parasztok a hadikikötő közelében fekvő cukornád ültetvényeken 4-5 méter széles és 30-40 méter hosszú csapásokat vágtak, amelyek a levegőből nézve, mint hatalmas nyíljelzések, mutattak a támadási célpontok irányába. A Hawaii-szigeteken élő japán ötödik hadoszlop nem csak az amerikai hadihajók mozgásáról adott le pontos információkat, hanem a kikötői helyőrség életének apró, mindennapi mozzanatairól is. Japán zöldségkereskedők már 1939 óta szorgalmasan jegyezték a hajóegységek, parti erődök stb. zöldség- és gyümölcsfogyasztását.
Kötetszámra tehető a baklövések sorozata, amelyet az amerikai hadiflotta vezetői Pearl Harbor védelménél - ha egyáltalán védelemről lehet beszélni - elkövettek. Egy epizódot azonban szeretnék megemlíteni. A támadás reggelén pontosan 07.00 órakor a bevetés fele útján Fushida korvettkapitány bekapcsolta rádióját, amelyet ráhangolt a honolului rádió hullámsávjára, és nagy megnyugvással vette tudomásul, hogy az a szokásos vasárnap reggeli andalító hawaii gitárzenét sugározza. A rádióállomás segítségével kissé korrigálta a támadás irányát, és köteléke élén nyugodtan repül tovább Pearl Harbor felé. Ugyanebben az időben a sors egy utolsó lehetőséget adott a Pearl Harbor-i védőknek az időbeni riadóztatásra, amely kétségtelenül enyhítette volna az elszenvedett veszteségeket.
Oahu szigetén néhány nappal a támadás előtt 2 db radarberendezést állítottak fel. Sajnos, ezek pontosságában és létjogosultságában a haditapasztalatokkal akkor még nem rendelkező amerikaiak nem bíztak, ennek ellenére a két berendezés az éjszaka folyamán üzemben volt, nappal azonban nem tartottak mellettük szolgálatot. Néhány unatkozó amerikai rádiós (vasárnap szolgálatmentesség) azonban a készülékek mellett maradt, és azzal szórakozott, hogy a közeli repülőtéren fel- és leszálló amerikai kereskedelmi repülőgépek jeleit figyelte a radarernyőkön. Pontosan 07.10-kor azonban nagykiterjedésű árnyékot észleltek az ernyőkön, (Fushida hulláma) és ezt telefonon azonnal jelentették parancsőrtisztjüknek. A tiszt ingerülten így válaszolt: "Minek csinálnak itt cirkuszt, nincsenek szolgálatban, felesleges az ilyen ügybuzgóság!"
A Pearl Harbor-i támadás tehát leamputálta a csendes-óceáni amerikai hadiflottát. Meg kell azonban említeni, hogy japán szempontból ennek a támadásnak néhány jelentős szépséghibája volt a háború további kimenetelére nézve. Először - a japánok gyorsan visszavonultak, és nem foglalták el a támaszpontot. Másodszor - nem üldözték a keleti irányba visszavonuló amerikai flotta maradványait. Harmadszor - az elsüllyesztett flottaegységek között nem volt egyetlen anyahajó sem. A Lexington ebben az időben Midway közelében tartózkodott, az Enterprise-nak a támadás előtt való napon kellett volna weekendre a kikötőbe érkeznie, de a rossz időjárás miatt egy napot késett, így megmenekült a pusztulástól.
A SZEMBENÁLLÓ FELEK ERŐI
A megtámadott Egyesült Államok hadiflottája és légiereje számban felülmúlta a japánokét, ugyanakkor azonban szét volt szórva a világ minden tájára. A támadás időpontjában az amerikai szárazföldi légierő 7000 géppel rendelkezett, ebből azonban csak 1500 volt elsővonalbeli harcigép. Az amerikai tengerészeti légierőnek 3000 gépe volt, beleszámítva a gyakorlógépeket is. Ezeknek jelentős része szárazföldi támaszpontokra volt kihelyezve. A japán támadás időpontjában az amerikai tengerészeti légierőnek a Fülöp-szigeteken 182, a Wake szigeten 12, a Midway szigeten 12, a Hawaii-szigeteken 387 gépe volt, ehhez kell még számítani a Lexington és az Enterprise 60-60 harcigépét. A Csendes-óceán térségében tehát a japán támadás időpontjában az amerikai légierőnek jelentős gépmínusza volt a japánokhoz viszonyítva. 1941-ben az amerikai haditengerészet 7 nehéz és 1 kísérő anyahajóval rendelkezett, ebből azonban csak az említett Lexington és az Enterprise tartozott a Csendes-óceáni hadiflotta kötelékébe. A Pearl Harbor-i támadáskor a japán tengerészeti légierő összesen 2120 gépet számolt az alábbi felosztásban: 660 vadászgép, 330 torpedóvető-bombázó, 240 földi támaszpontra kihelyezett bombázó, 10 szárazföldi felderítőgép, 45 szállítógép, 325 különféle típusú felderítési célokra használt hidroplán és 510 iskolagép. A fentiekben felsorolt gépekből 1250 volt modern harcigép. A japán szárazföldi légierő kb. 1300 harcigépből állt ebben az időben.
Ami a géppark minőségét illeti, vadászgépek tekintetében enyhe japán fölény, közepes bombázók, torpedóvetők és zuhanóbombázók szempontjából egyenrangú volt a két fél légiereje, nehézbombázók területén vitathatatlan amerikai fölényt kell megemlíteni. (Torpedóvetőket mindkét fél használt a második világháborúban, ezek rendszerint nagyteljesítményű motorral ellátott bombázógépek voltak, amelyeket feladatuktól függően vagy légi torpedóval, vagy külső felfüggesztésű bombateherrel láttak el. Viszonylag nagy sebességgel és jó zuhanótulajdonságokkal rendelkeztek.)
Az amerikai tengerészeti légierő 1941-ben elsősorban a Grumman Wildcat együléses monoplánt használta vadászgépként. (1 db 1200 lóerős Pratt & Whitney motorral max. seb.: 500 km/óra, fegyv.: 6 db 0.5-ös (12.7 mm) géppuska) Erős fegyverzetű, fordulékony gép volt, csak a sebessége volt viszonylag alacsony. A haditengerészet ezen kívül kevesebb számú és hasonló teljesítményű Seversky A-35 és Northrop A-17 vadásszal is rendelkezett. Az amerikaiak 1941-ben torpedóvetőnek a Douglas Devastator-t használták (1 db Pratt & Whitney 3000 lóerős motor, teherbírás: 1 tonna torpedó, vagy 4 db 250 kg-os bomba, max. seb.: 420 km/óra). Egy másik igen erős gép volt a Curtiss XBTC-2 "Helldiver" zuhanóbombázó. (1 db Pratt & Whitney 3000 lóerős motorral max. seb.: 540 km/óra! Fegyverzete 4 db 20 mm-es gépágyú)
A haditengerészeti légierő szárazföldi támaszpontokra kihelyezett B-17-es légierődjei abban az időben komoly fenyegetést jelentettek a japánok számára. (A négymotoros nehézbombázó sebessége 410 km/óra, hatósugara 6000 kilométer volt, igen erős fedélzeti fegyverzettel rendelkezett.) A japán tengerészeti légierő standard vadásztípusa a Mitsubishi "Zero" 1200 lóerős motorjával 590 km/óra sebességet ért el, 2 db 20 mm-es gépágyúval, és 2 db 7,7 mm-es géppuskával volt felszerelve. Ebből a típusból 400 db volt Pearl Harbor idején. Manőverezőképességére és emelkedőképességére nézve felülmúlta az összes akkori szövetséges vadászgépet. Páncélzatát azonban elhanyagolták tervezői és ez a későbbi légiharcok során megbosszulta magát. A kétmotoros Mitsubishi-01 "Betty" közepes bombázó startja bár körülményes volt az anyahajókról, de 1941-ben még mégis ez a típus jelentette a japán flotta nehéz-öklét. (Max. seb.: 500 km/óra, 2 db 1850 lóerős Kinsei motor.) A Nakajima-97-es egymotoros torpedóvetőt egy 1000 lóerős Sakae motor hajtotta óránként 300 km maximális sebesség mellett. A gép egy db 800 kg-os légitorpedó, vagy hasonló súlyú bombateher hordására szolgált.
A japán flotta 1941 decemberében 6 nehéz repülőgépanyahajóval (Kaga, Agaki, Hiryu, Soryu, Shokaku, Zuikaku) és 4 könnyű anyahajóval (Hosho, Ryuzio, Taiyo, Zuiho) rendelkezett. A nehéz anyahajók összesen 444, a könnyű anyahajók 100 harcigép befogadására voltak képesek. Ez volt a szembenálló felek erőviszonya 1941. december 7-én.
|
| Midway-szigetek-i csata, 1942. június 4. |
|
|
|
Ezerkilencszáznegyvenkettő tavaszán a mérhetetlenül magabiztos és legyőzhetetlennek hitt japán haderő – Indokína, Thaiföld, Szingapúr, az Indonéz-szigetek, Guam, Wake és a Salamon-szigetek elfoglalása után – Midway-t szemelte ki, amely Isoroku Yamamoto admirális szerint ideális bázis lenne a járőrözésre induló császári repülőgépek számára. A parancsnok ugyanakkor a szigetcsoport ellen irányuló támadással kívánta előcsalni rejtekhelyéről a Pearl Harbornál meggyengített amerikai flottát, hogy döntő csapást mérjen rá. A két sereg 1942. június 4-én találkozott egymással és megvívták a világtörténelem első olyan tengeri ütközetét, amelyben a két flotta hajói csak közvetett módon vettek részt, a harcot tudniillik a hordozókról felszálló repülőgépek döntötték el. Az amerikai diadallal zárult csata a Csendes-óceánon megfordította a háború menetét, így a hadszíntérre gyakorolt jelentősége El-Alameinhez vagy Sztálingrádhoz mérhető. Az ütközet a japán tengeri fölény végével együtt elhozta a csatahajók alkonyát, hiszen bebizonyosodott, hogy a levegőből támadó ellenféllel szemben még a világ legkorszerűbb hadihajója is szinte teljesen védtelen.
A Midway ellen vonuló japán csapásmérő erőt – melynek gerincét négy repülőgép-hordozó, az Akagi, a Kaga, a Hiryu és a Soryu alkotta – Nagumo tengernagy vezette, a Yamamoto irányította főerő pedig lesben állva készült meglepni a sziget felmentésére érkező amerikaiakat. A császáriak május 29-én hatalmas sereggel, 190 hajóval, 261 repülőgéppel és 10 000 katonával vonultak a mindössze 5 (!) négyzetkilométer területű, két tagból álló szigetcsoport ellen. Az Amerikai Egyesült Államok azonban a japánok minden lépéséről tudott. Joseph J. Rochefort fregattkapitány és Pearl Harborban állomásozó hírszerző csapata ugyanis hónapok óta figyelte az ellenséges rádióforgalmat és fejtette meg a rejtjelezett üzeneteket. Tudták, hogy a Midway elleni invázió nem más, mint egy ravasz csapda, Chester Nimitz tengernagy, a csendes-óceáni amerikai flotta parancsnoka mégis a térségbe vezényelt két nagyobb taktikai egységet. Raymond A. Spruance tengernagy az Enterprise és a Hornet repülőgép-hordozókkal már 1942. május 28-án Midway felé indult, később követte őt Frank Jack Fletcher tengernagy is a Yorktownnal. Ezt a hajót azonban előbb ki kellett javítani, mert a Korall-tengeren vívott csata során több találatot kapott. Az amerikaiak két hajócsoportját összesen 3 repülőgép-hordozó, 14 torpedóromboló, 7 nehéz- és 1 könnyűcirkáló, továbbá 16 tengeralattjáró alkotta.
A japánok június 4-én érkeztek Midway közelébe és Nagumo parancsára azonnal megkezdték a támadást. Az amerikai radarok azonban észlelték a támaszpont felé tartó bombázóköteléket, illetve a kísérő „Zérókat”, így még időben a levegőbe emelkedhetett a szigeten lévő összes repülőgép. A meglepetésszerű támadás terve ezzel semmivé lett, ennek ellenére a japánok leszórták bombaterhüket a kijelölt célpontokra. Bár néhány találat kétségkívül súlyos kárt okozott, az első hullám korántsem érte el a kívánt eredményt, ezért az akciót meg kellett ismételni. Erről értesülve Nagumo utasítást adott a hordozók fedélzetén álló – az amerikai flotta elleni támadáshoz előkészített, ezért torpedókkal felszerelt – repülők átfegyverzésére. A tengernagy döntését az is megkönnyítette, hogy felderítői nem találták az amerikai hajókat. Ám mialatt a torpedók helyére bombák kerültek, az egyik (kutatórepülést végző) hidroplán mégis ráakadt Spruance és Fletcher egységeire. Nyolc óra harminc körül tehát újra leállt az átfegyverzés, ráadásul ekkor tértek vissza Midway irányából az első hullám gépei is. Ugyan a japánok helyzetéről csak hiányos adatok álltak az amerikaiak rendelkezésére, Spruance mégis támadásba küldte a Hornet, a Yorktown és az Enterprise repülőit. Terve az volt, hogy először a lassú torpedóvetők emelkednek magasba, melyeket a gyorsabb zuhanóbombázók és vadászok követnek. A gépek útközben találkoznak, és együtt vetik magukat a császári flottára. A torpedóvetők azonban a vártnál hamarabb leltek rá az ellenségre és 9 óra 25 perckor támadásba lendültek; a lomha gépek között azonban nagy pusztítást végeztek japán védővadászok. A zuhanóbombázók egy órával később érték el a hordozókat, amelyek épp repülőik indítására készültek.
Az Enterprise gépei – gyenge légvédelmi tűz mellett – már az első rárepülés során leszámoltak az Akagival és a Soryuval, míg a Yorktown repülői a Kagát vették célba – eredményesen. A szörnyű veszteségek ellenére nem maradt el az ellentámadás, melyet az egyetlen épen maradt hordozó, a Hiryu zuhanóbombázói indítottak; a gépek délután egykor érték el és súlyosan megrongálták a Yorktownt. Az üresen sodródó, kiégett hajónak végül június 7-én a japán I–168 tengeralattjáró adta meg a kegyelemdöfést, miután több torpedóval elsüllyesztette. Azonban a Yorktown vesztét okozó Hiryu sem kerülhette el sorsát, az amerikai bombázók ugyanis a Midway-nél felvonultatott negyedik japán hordozót is hullámsírba küldték. Június 5-én hajnalban Yamamoto lemondott a szigetcsoport elleni invázió tervéről, egyben utasítást adott a visszavonulásra. A hátráló csapatok megpróbáltatásai azonban ezzel még nem értek véget, hiszen az őket üldöző amerikaiak június 6-án tűz alá vették két nehézcirkálójukat, a Mogamit és a Mikumát, melyek közül az utóbbi végzetes találatot kapott.
A midway-i csatában a japánok több mint 200 repülőt és 4000 embert vesztettek, szemben az amerikaiak 150 gépével, illetve 300 katonájával. Szertefoszlott a császári haditengerészet verhetetlenségéről szőtt legenda is, ám a távol-keleti haderőt ennél súlyosabban érintette az, hogy a háromnapos ütközet veszteségei – különös tekintettel a négy repülőgép-hordozóra – a háború végéig pótolhatatlannak bizonyultak.
|
| Japán kapitulációja, az atombomba bevetése |
|
|
|
1945 nyarára az amerikaiaknak új fegyver került a kezükbe. Három éven át erőltetett iramban dolgoztak egy nukleáris robbanóeszköz kifejlesztésén, amihez az alapmódszert az angoloktól kapták meg. Most három atombomba készen állt. Senki sem tudta, hogy pontosan milyen lesz a hatásuk, de remélték, hogy pusztító erejük megadásra kényszeríti majd a japánokat, azzal a további előnnyel, hogy addig a Szovjetuniónak nem lesz ideje beavatkozni. Nem minden amerikai lelkesedett a dologért.
Június 18-án Marshall tábornok úgy ítélte meg, hogy "könnyen lehet, hogy az oroszok hadba lépésének a máris reményvesztett japánokra gyakorolt hatása lesz az a döntő mozzanat, amely kapitulációra kényszeríti őket", Eisenhower pedig, amikor a potsdami konferencián értesült a bomba tervezett bevetéséről, úgy vélte, "teljesen szükségtelen".
Illetve, ahogy később megfogalmazta, "nem volt szükség lecsapni rájuk azzal a szörnyűséggel". MacArthur, akinek nem kérték ki a véleményét, később azt mondta, hogy egyetért Eisenhowerrel.
Az efféle vélemények nem számítottak. A döntéseket Truman és az a néhány ember hozta. aki a bomba előállítását irányította, s a vezérkari főnököket meg sem kérdezték. Mellékes szempont volt Sztálin, és a Szovjetunió megelőzése, vagy figyelmeztetése is. A döntő tényező az volt, hogy ha már egyszer megvan a bomba, akkor le kell dobni. Ahogy egy magas beosztású illetékes írta: "A bombát egyszerűen muszáj volt ledobni hiszen olyan sok pénz ment el rá. Kudarc esetén hogyan magyaráztuk volna meg a hatalmas kiadásokat: Gondoljuk meg, milyen közfelháborodás tört volna ki. Amikor a bomba elkészült és ledobtuk, minden érintettet hatalmas megkönnyebbülés fogott el." Kevesen látták előre, hogy néhány éven belül milyen hatalmas mértékben fog megnövekedni a nukleáris pusztító potenciál. Jóformán senki sem hitte, hogy a közeljövőben az Egyesült Államokon kívül más ország képes lenne atomfegyvert előállítani.
Senki sem számolt az atomrobbanások velejárójával, a sugárszennyeződéssel. Az atomfegyver "csak egy újabb bomba" volt. Amikor Truman értesült róla, hogy Hirosimára atombombát dobtak, fölkiáltott: "Ez a történelem legnagyobb eseménye!'' Az amerikaiak különös elégtétellel vetették be éppen Japán ellen a bombákat. Nem élt bennük heves erkölcsi fölháborodás vagy bosszúvágy sem Olaszország, sem Németország ellen. De a Pearl Harbor-i megaláztatás után irgalmatlan elszántsággal akarták rákényszeríteni Japánt a feltétel nélküli kapitulációra. Az amerikaiaknak három bombájuk volt. Az elsőt kísérleti jelleggel sikeresen fölrobbantották július 16-án az új-mexikói Alamogordónál. A másodikat augusztus 6-án ledobták Hirosimára. A bombázógépet megáldotta egy római katolikus pap. Hetvenegyezer ember azonnal meghalt. Azokat, akik később haltak meg a sebek, égések vagy fehérvérűség következtében, sohasem számolták össze. A japán katonai vezetés még mindig erősködött, hogy az ellenállás folytatása biztosíthatná a "tisztes föltételeket". Augusztus 9-én ledobták Nagaszakira a harmadik és - bár a japánok ezt nem tudták - utolsó atombombát. Nyolcvanezer ember halt meg. Ez, és a mandzsúriai szovjet támadás híre kikényszeríttette a döntést. Amikor a minisztertanács holtpontra jutott, Hirohito császár életében először önállóan cselekedett, és kijelentette: "Az elviselhetetlent el kell viselni!" Augusztus 14-én Japán beleegyezett a föltétel nélküli kapitulációba - azzal a föltétellel, hogy a császár pozíciójának sértetlenül meg kell maradnia.
Volt még egy utolsó riadalom. Hirohito felvette rádióbeszédét, amelyben tájékoztatni szándékozott döntéséről a japán népet. Ifjú szélsőséges katonatisztek betörtek a palotába, és megölték a parancsnokoló tábornokot. A pincében elrejtett hanglemezt azonban nem találták meg, és a császár szent személyére nem mertek kezet emelni. Augusztus 15-e reggelén elhangzott a rádióbeszéd. Hirohito a cikornyás, különös lejtésű udvari nyelven szólt népéhez. Állítólag a legtöbb japán nem értette meg, hogy mit mondott.
Beletelt egy kis időbe, amíg az amerikaiak megszervezték az ünnepélyes kapitulációt. MacArthur, Japán predesztinált ura messze volt onnan, a Fülöp-szigeteken. Két hétre volt szüksége, hogy Japánba érjen. Szeptember 2-án a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajó fedélzetén hivatalosan elfogadta a kapitulációt. Truman rendelkezése szerint ez a nap lett a "V-J nap", a Japán fölötti győzelem napja. MacArthur engedélyével a délkelet-ázsiai japán erők kapitulációját Mountbatten fogadta el Szingapúrban szeptember 12-én. A Szovjetuniót szóhoz sem engedték jutni; be kellett érnie azzal, hogy visszakapta, amit Japán 1905-ben elvett tőle. Csang Kaj-seknek a jelek szerint sikerült harc nélkül elérnie célját, a győzelmet, és most a kínai kommunisták ellen fordította a fegyvert. Ez a vállalkozása már kevésbé volt sikeres.
Hirosima az atombomba ledobása után
A Lengyelország elleni támadástól a V-J napig számítva a második világháború pontosan hat évig tartott. Az elejétől a végéig csak Nagy-Britannia és a brit domíniumok (Írország kivételével) vettek részt benne. Az ellenkező végletet néhány olyan ország képviselte, mint Törökország, amely csak 1945 márciusában lépett be a háborúba, kései gesztusként, amely azonban följogosította az Egyesült Nemzetek tagságára.
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
