Az észak-afrikai hadszíntér

A II. világháború Észak-Afrikában elsősorban Olaszország háborúját jelentette. 1939 szeptemberében, a világháború kitörésekor Benito Mussolini, az olasz Duce, eleget akart tenni a Németországgal kötött Acélpaktumnak, de Olaszország ekkor még nem készült fel egy elhúzódó háborúra. Mussolini közölte Hitlerrel, hogy országa csak 1943 elején áll majd készen. Az olaszok észak-afrikai hadjáratát számos alapvető probléma hátráltatta. Technikailag rendkívül elmaradott és siralmas állapotot mutatott az olasz hadigépezet. A harckocsigyártásban a Fiat és az Ansaldo egyedüli gyártókként állandósította az alacsony hatásfokú gyártást és a korrupciót. A harci morál is sok esetben hagyott maga után kívánni valót: a tisztek többsége alulképzett volt, a közkatonákkal nem barátkoztak sőt külön is étkeztek, és csak ritkán tűntek fel a frontvonalban.       A líbiai és egyiptomi hadszíntér Líbiában két olasz gyarmat volt: keleten Kireneika, nyugaton Tripolitánia. A hadszíntér legfontosabb jellemzője, hogy a csapatokat és a felszerelést hatalmas távolságokon kellett szállítani oda, ahol majd bevetésre kerültek. Az olasz elit erő tapasztalt egységekből állt, mint például a besaglierik, az alpinik, vagy épp az ejtőernyőseik. Az olasz Regia Aeronautica (királyi légierő) az 5. squadrát (repülőezredet) vezényelte Észak-Afrikába. A nemzetközösségi hadszíntér A nemzetközösség hadszíntere Kenyától Irakig, Törökországig és Líbiáig terjedt. A tengelyhatalmakkal szemben álló brit birodalom hatalmas mennyiségű katonai erőt vonultatott fel. A britek Palesztinában több mint 25000 katonát állomásoztattak, hogy az arabok és a zsidók ne támadjanak egymásra. Az arabok tengelybarát beállítottsága az egész arab világban jellemző volt, mivel sokan gyűlölték az egész Közép-Keletet, uraló briteket és franciákat. A Közép-Keleten hadászati szempontból több kulcsfontosságú hely is volt. Nemcsak a Szuezi csatorna forgott kockán, hanem Irak, Irán létfontosságú olajmezői is. A nemzetközösségi erők főparancsnoka a Közép-Keleten Archibald Wavell altábornagy volt. Az olaszok elleni harcok során a Nyugati-sivatag hadrendjének parancsnoka  Richard O’Connor altábornagy volt A líbiai parancsnoki posztra, pedig Philip Neame altábornagyot nevezték ki. Megjegyzendő, hogy egy nemzetközösségi hadosztály nagyobb és több tüzérséggel és páncéltörő ágyúval rendelkezett, mint egy olasz hadosztály. A britek már korán megkezdték a „jock” oszlopoknak nevezett harcászati eljárást, ami a német harccsoportnál lényegesen gyengébb alakulat volt. A brit haditengerészet nem tudta megakadályozni az olaszok Líbia ellátására tett erőfeszítéseit. A háború előrehaladtával megnőtt a hírszerzés szerepe is. A britek számára létfontosságú volt az ULTRA alkalmazása, melynek segítségével meg tudták fejteni a német katonai egységek rádióüzeneteit, azonban kicsit meglepő módon de az olasz kódolást (kivéve a haditengerészetét) nem tudták feltörni. Nem túlzó kijelentés az, hogy az ULTRA óriási segítséget nyújtott a briteknek.  Az első ütközetek Az észak-afrikai hadjárat néhány kisebb összecsapással kezdődött. Az olaszok Graziani tábornagy vezetésével Szidi-el-Barrániig nyomultak előre Egyiptompan, azonban itt meg is állították őket. A német vezetés egy része német csapatok küldését szorgalmazta, de ezt az olaszok ekkor még határozottan elutasították, mondván elég lesz néhány tank és némi felszerelés segítség gyanánt. A Matilda harckocsikkal indított ellentámadást O’Connor tábornok vezette, és ragyogó győzelmet aratott. A 7. harckocsi hadosztály mellet a 4. indiai hadosztály vett részt a harcokban. December 9. és február 7. között a nemzetközösségi erők Beida Fummig nyomultak előre. Nem könnyen, de győzelmet arattak. Az olaszok számára világossá vált, hogy ez a háború nem fejeződik be 1940-ben. Ekkor újabb erősítések érkeztek, közöttük a kiküldött német csapatok parancsnoka Erwin Rommel tábornok is.  1941 - A tengelyhatalmak ellentámadása 1941 márciusában csak gyenge nemzetközösségi erők álltak szemben a tengelyhatalmak erőivel. Rommel Gariboldi parancsnoksága alatt állt, de megítélése szerint ez igen csak hátráltatta és nem egyszer kerülte meg felettese parancsait. 1941. március 24-én az 5. Leicht Panzer hadosztály megtámadta El-Ageilát. A nemzetközösségi erők harc nélkül vonultak vissza Mersza-el-Bregáig. Rommel március 31-én indított újabb támadást és április 1-jére elfoglalta a Mersza–el-Brega-i állást. Ezt követően az 5. Leicht Panzer vezetésével az Ariete (olasz) harckocsi hadosztályt és a Brescia (olasz) gyalog hadosztályt is bevetette a visszavonuló nemzetközösségi erők ellen. Április 2-án Agedabia is elesett. A 2. brit harckocsi hadosztály Agedabia elvesztése miatt kénytelen volt El-Mecsili felé visszavonulni. A visszavonulás során  a 2. harckocsi hadosztály komolyabb harcok nélkül gyakorlatilag megsemmisítette önmagát. Április 3-án este Wavel elrendelte az általános visszavonulást. Rommel parancsot adott hogy négy oszlopban folytassák az előrenyomulást. Ponath alezredes, a 8. géppuskás zászlóalj parancsnoka egységével átvágott a sivatagon és Derna mellet lezárta a Via Balbiát. Így gyakorlatilag a Tobruk felé visszavonuló nemzetközösségi erők mögé került. Egy Dzsebel Akbar-i megbeszélésről Tobruk felé haladva O’Connor tábornok, Combe alezredes és Neame tábornok épp abban a teherautóban utazott, amely belefutott a Ponath alezredes német helyőrségébe. Az El-Mecsilinél elért tengelyhatalmi siker után tovább folytatták az előrenyomulást a tobruki erődítmény felé. Tobruk A tobruki hadállás 1941 áprilisában kulcsfontosságú volt a szövetséges erők számára. Az itteni ausztrál állások megakadályozták, hogy a tengely erői lerohanják a kimerült ellenséget. Tobruk ostroma nem igérkezett könnyű feladatnak, mint ahogy azt az első elhamarkodott támadás is bizonyította. Az állóháborúra berendezkedett ausztrálok eredményesen kitartottak a tengelyhatalmak folyamatos támadásaival szemben. Rommel a tobruki ostrommal párhuzamosan 1941. április 25-26-án elfoglalta Fort Capuzzot, és a Halfaja hágót, ahol védelmi állásokat épített ki. Ezen állások ellen irányult a Brevity hadművelet 1941. május 15-én. A gyors nemzetközösségi támadást Rommel május 27.-re visszaszorította. Az ezt követő június 15.-én indított Battleaxe hadművelet is hasonló célokkal indult, de a harckocsik és a gyalogság összehangolatlansága, illetve a tengelyhatalmak jól megszervezett védelme miatt hamar kudarcba fulladt. A tengelyhatalmak utánpótlása akadozott, míg a britek hatalmas mennyiségű utánpótlásokat kaptak, többek között Stuart és Crusader harckocsikat. 1941. november 18-án a frissen kinevezett Caude Auchinleck megindította a Crusader hadműveletet. Az utánpótlási gondokkal küzdő Rommel feladta Tobruk ostromát és Szidi-Rezegig, majd a brit előretörésnek köszönhetően (december 6.), egészen Gazalaig, onnan, pedig Mersza-el-Bregáig vonult vissza folyamatos és súlyos harcok közepette. Rommel ekkor nagy mennyiségű erősítést kapott, amelyek számos harckocsit is jelentett. Megfordult a helyzet, hiszen ekkor a britek utánpótlási vonalai nyúltak meg. Rommel mihelyt feltöltötte egységeit, támadást indított hatalmas veszteségeket okozva ezzel legfőképp a 22. brit harckocsi dandárnak. 1942 januárjában Rommel egy nagyobb offenzívára szánta el magát. Január 21.-én indított támadásának nem kisebb célja volt, mint visszaszorítani a nemzetközösségi erőket legalább Egyiptomig és az oly nagy jelentőséggel bíró Tobrukot is elfoglalni. Rommel először Gazalai vonalak ellen indított támadást. Az elhúzódó harcokban június 16-ra Rommelnek sikerült áttörnie a gazalai védelmet és visszavonulásra késztetni a briteket. Immár teljes erejével Tobruk ellen fordulhatott. Június 20-án hatalmas tüzérségi előkészítés után, az összehangolt légi és szárazföldi támadás következtében Rommel elfoglalta Tobruk kikötőjét fogságba ejtve a megmaradt védelmet. A zsákmányolt felszerelés nagy volt, de ennek csak töredéke volt üzemanyag. Rommel csapatai ekkorra kimerültek és erősen leharcoltak voltak. Tobruk elestével a nemzetközösségi erők határozott visszavonulásba kezdtek és megkezdték az El-Alamein-i védelmi vonal kiépítését.   Rommel ekkor úgy értékelte a nehéz helyzetben levő briteket nem szabad hagyni, hogy egy erős védelmi vonalat építhessenek ki, ezért minden erejével El-Alamein-re összpontosított. 1942. június 27-28-án elérte és elfoglalta Fukát. A tengelyhatalmi erők 1942 júliusára siralmas képet mutattak. Az utánpótlás akadozott erősítés csak alig vagy egyáltalán nem érkezett, míg ezzel szemben a nemzetközösségiek folyamatosan kapták az anyaországi hatalmas mennyiségű utánpótlást, hadianyagot. Őszre alapvetően megváltoztak a két fél tevékenységét meghatározó hadászati tényezők. A Földközi-tengeren ismét helyreállt a brit flotta fölénye, az olasz flotta - részben olajhiány következtében - beszorult a kikötőibe, és a szövetségesek szilárdan tartották Máltát (A Málta elleni inváziót Hitler valószínűleg soha nem akarta megindítani). El-Alamein – a britek utolsó reménye, a tengely utolsó lehetősége Rommel az elkövetkezendő időkben a 15. és a 21. páncélos hadosztályra építette támadásai vázát. 1942. július 10-e után Rommel újra bizakodott, miután a középső védelmi vonal ellen indított támadása nem ért el döntő eredményt. Ezúttal a frontvonal déli része ellen kísérelt meg támadást, de az ULTRA, mint általában, most is megszerezte a majd teljes támadási tervet, így Auchinleck egy meglepetésszerű ellentámadás mellett döntött. A támadás nagy károkat okozott a tengelyhatalmak számára, többek között elvesztették a 621. rádiólehallgató századot is, amely mindeddig az információszerzés súlyát jelentette. Rommel szokásának megfelelően a főparancsnokságnak küldött üzenetében (eltúlozva) katasztrofálisnak nevezte helyzetét. Az ULTRA ezt az üzenetet is megfejtette és Auchinleck ez alapján újabb támadásra szánta el magát. A július 22-én indított támadás hamar kudarcba fulladt, ugyanis a tengely erői korántsem álltak annyira rosszul, mint ahogy azt Rommel jelentette. A tengelyhatalmak kisebb ellentámadásai súlyos károkat okoztak a briteknek, de jelentős sikert nem könyvelhettek el. Július végére mindkét fél gondokkal küszködött és kisebb összecsapások mellet nagyobb hadműveletre nem került sor. Augusztus 8-án Churchill menesztette Auchinlecket és helyére Gott, tábornokot nevezte ki. Gott röviddel kinevezését követően repülőgépe lezuhanása után elesett. Helyére Churchill Bernard Montgomery tábornokot nevezte ki. Montgomery érkezésével hatalmas mennyiségű utánpótlás is áramlott a nemzetközösségi csapatokhoz. Angliából 820 ágyú, 7800 jármű és 368 harckocsi, és további közel 8000 jármű Amerikából 100 000 tonna ellátmány mellett. Montgomery gyorsan átszervezte a nemzetközösségi erőket, mely keretében felszámolta a „jock” oszlopokat és az Afrika Korpshoz hasonló nemzetközösségi gyorshadtestet hozott létre. Eközben Rommel is kapott utánpótlást: a Forlgore olasz ejtőernyős-hadosztályt és a Ramcke német ejtőernyősdandárt. A tengelyhatalmak ekkor 515 harckocsival rendelkeztek - melyeknek több mint a fele gyenge harcértékű olasz harckocsikat jelentett – a britek 935 harckocsijával szemben. Rommel egy nagy horderejű támadással akarta eldönteni a kialakult helyzetet. Az ULTRA segítségével Montgomery már a kezdés előtt augusztus 18-án értesült Rommel részletes terveiről, és azonnal megszervezte a veszélyeztetett zóna védelmét. A tengelyhatalmak összehangolt támadása az erős védelmi vonalak ellen hamar megtorpant, és visszavonulásra késztette azokat. A csata az Alam Halfa-i ütközetként került be a történelembe. A front viszonylagos megszilárdulása után Rommel megviselt egészségi állapota miatt Németországba utazott. Helyét ideiglenesen Stumme tábornok vette át. Ekkor, 1942. október 23-án hatalmas tüzérségi előkészítéssel megkezdődött Montgomery offenzívája. Stumme tábornok szívrohamban meghalt, helyét Von Thoma tábornok vette át. Mint kiderült Montgomery a frontvonal déli támadásának tervét a kezdeti nagy veszteségek miatt megváltoztatta és a Supercharge fedőnevű hadműveletben a tengerpart mellet, északon próbálta meg az áttörést kieszközölni. Von Thoma által vezényelt 15. és 21. páncélos hadosztályok ellentámadása kudarcba fulladt. (Az ULTRA a csata során folyamatosan információval látta el Montgomery-t a tengelyhatalmak helyzetét illetően. A kialakult válságos helyzetben Rommel a visszavonulás engedélyezését kérte Hitlertől aki ezt azonnal elutasította. Rommel, és immár Kesselring is jól tudta, hogy ez a parancs a Panzerarmee biztos pusztulását jelentené, ezért azt figyelmen kívül hagyva megkezdték a visszavonulást. Rommel ekkor a világtörténelem egyik legjobb visszavonulási műveletét hajtotta végre megmentve ezzel a Panzerarmee megmaradt egységeit. Persze ehhez kellet Montgomery rendkívüli óvatossága is mely következtében a britek nem tudták kiaknázni a győzelmet. Montgomery támadását követően nem sokkal a „Torch” hadművelet is kezdetét vette. Ennek keretében amerikai és brit egységek (3 hadtest) szálltak partra és indítottak támadást Vichy-Francia Észak-Afrika ellen. Rommel harapófogóba került egyetlen célja ekkor már Tunézia elérése, és csapatai megmentése volt.

Észak-Afrika, 1940 vége - 1941 eleje

1940. június 10-én Olaszország belép a III. Birodalom Franciaország és Nagy-Britannia ellen folytatott háborújába. Ettől kezdve Angliának helyt kell állnia a Földközi-tenger partjain nyitott másik fronton is. Mussolini türelmesen várakozva mérlegeli Olaszország hadba lépésének kockázatát. Úgy látja, a legalkalmasabb pillanatot választotta ahhoz, hogy biztosítsa magának a Földközi-tenger birtoklását, amire már régóta vágyakozott. Franciaország és Anglia helyzete valóban kétségbeejtőnek látszik. A brit erők 1940 nyarán a brit hadsereg állapota igen sok kívánnivalót hagy maga után. Szemlátomást nem elég erős ahhoz, hogy megtarthassa földközi-tengeri állásait. Az Egyiptom és Szudán védelmére szánt csapatok létszáma még az olasz hadseregét sem közelíti meg. 1939 júliusától a Közel-Keleten Sir Achibald Wavell tábornok vezeti a brit hadsereget, de mindössze ötvenezer katonával rendelkezik. A vele szemben álló olasz sereg létszáma többszöröse az övének, de Eritreában és Abesszíniában is állomásozik még egy húszezres olasz sereg, amely kész megtámadni Szudán keleti határát, valamint Kenya északi részét. A brit csapatoknak akkora területet kell tartaniuk, amelynek méretei jelentősen meghaladják egy ilyen létszámú egység védelmi képességeit. Szudánban az Egyesült Királyság mintegy kilencezer katonája állomásozik, Egyiptomot 36 ezer brit, újzélandi és hindu katona ellenőrzi. A helyzetet súlyosbítja, hogy a két országot elválasztja egymástól a hatalmas területű Líbiai-sivatag. A britek semmiféle utánpótlásra sem számíthatnak. Nem urai a Földközi-tengernek, afrikai egységeik megsegítésére pedig csak a kontinens megkerülésével küldhetnének csapatokat. Ezt az utat teszi meg egy kisebb, hétezer katonából álló egység, amely Nagy-Britanniából 1940 májusában indul el, és csak augusztus végén ér Egyiptomba. Az észak-afrikai fronton Graziani marsall gyűjti össze a legnagyobb létszámú erőt. Úgy látszik, hogy Mussolinit semmi sem akadályozhatja meg a Földközi-tenger kézrekerítésében. A duce - a britek legnagyobb elképedésére - mégis tétovázik: Badoglio marsall a rá nehezedő nyomás ellenére sem dolgozott ki semmiféle támadó stratégiát, de még kisebb konkrét tervezetet sem, pedig minden megerőltetés nélkül elfoglalhatná a hadászatilag fontos Máltát. Mussolini ingadozását Hitler álláspontja is befolyásolja, aki a kontinensen elért sikereitől kissé megszédülve nem fogadja el Raeder javaslatait, holott a tengernagy szerint a földközi-tengeri intervenció nemcsak elszigetelhette volna a briteket gyarmataiktól, hanem még az angliai csata eredményét is befolyásolhatta volna. Felkészülés a védelemre Szomália, Irak és a Perzsa-öböl védelmének biztosítását már 1940 szeptemberében rábízták Wavellre, akire rendkívül nehéz és igen kényes küldetés vár. Chamberlain számára az 56 éves Wavell a gondviselés ajándékát jelenti. A "furcsa háború" idején minden idejét a balkáni és az olasz gyarmatokon működő brit hírszerzési rendszer kiépítésére fordította. A hosszú várakozási idő alatt részletesen megismerkedhetett a gondjaira bízott tereppel és alaposan felkészült a védelemre. Ebben segítségére vannak ideálisan megválasztott munkatársai: Sir Balfour Hutchinson tábornok és Richard O'Connor tábornok. Nekik köszönheti, hogy a támadás megindulásának pillanatába mind a terep, mind a sivatagi harc technikájának ismeretében fölényben van Graziani fölött. Szemtől szemben O'Connor tábornok, a dél-palesztinai brit erők parancsnoka három nappal az olasz hadbalépés előtt kapta meg a Western Desert Force irányítására szóló kinevezést. Ezt az alakulatot a Egyiptomot Líbia olasz részétől elválasztó határtól 200 kilométerre keletre fekvő Marsa-Matruh támaszponton hozták létre. Megalkotója, Percy Hobart tábornok nagy figyelmet fordított arra, hogy sivatagi harcra alkalmas hadsereget toborozzon és képezzen ki. Természetes tehát, hogy első rohamaik során mintegy 500 olasz foglyot ejtenek, és sok tonnányi nehéz harci eszközt is zsákmányolnak. Az alakulat szorosan együttműködik a légierővel, ennek eredményeként már az első összecsapásoknál 50 olasz repülőgépet sikerül ártalmatlanná tenniük vagy megsemmisíteniük. Az első összecsapások és támadások igazolják Wavell stratégiájának helyességét, és felcsillantják előtte egy merészebb támadás lehetőségét is. A brit tábornokok készek modern háborút viselni teljes páncéloserejük bevetésével, a hadsereg mozgékonyságát azonban jelentősen korlátozza, hogy a csapatoknak a sivatagi távolságok miatt teljes hadfelszerelésüket magukkal kell hordozniuk. Eközben Graziani marsall, Abesszínia volt alkirálya az egyiptomi-líbiai határ mentén offenzívát készít elő. Parancsnoksága alá negyedmilliós, két részre osztott olasz haderő tartozik: a Cirenaicában állomásozó 10. valamint a tripolitániai bázissal rendelkező 5. hadsereg. E hatalmas erőhöz 9 hivatásos katonákból álló, valamint 3 "feketeinges", 2 líbiaiakból álló hadosztály, továbbá számos határőrcsoport tartozik. A britek szövetségeseikkel együtt összesen 86 ezer katonával rendelkeznek, ennek az erőnek csaknem a fele Egyiptomban állomásozik. Fegyverzetük nem mérhető az olaszokéhoz, de eltökéltségük és harci kedvük a legnagyobb áldozatvállalásra teszi képessé őket. 1940. augusztus 15-én Churchill az éppen zajló angliai csata ellenére megígéri a Londonon átutazó Wavellnek, hogy erősítést küld Afrikába. Be is tartja a szavát. Az első lövések Az első olasz támadásra csak egy hónappal később kerül sor, és ez - összehasonlítva az olasz vezetés által kitűzött célokkal, az olasz haderővel, valamint Mussolini nyomásával - rendkívül bátortalannak bizonyul. Graziani serege 100 kilométerre hatol be Líbiába, és Sidi Barraninál megáll. Ugyanekkor az O'Connor vezette brit egységek visszavonulnak Marsa-Matruh térségébe, a védelmi sáncok mögötti biztonságba. Az olaszok tehát elfoglalják azt a területet, amelyet a nyár elején elvesztettek, de Graziam megtorpan egy új csapásmérés előtt. A türelmetlen Mussolininek ezt azzal magyarázza, hogy a katonák fegyverzete nem elegendő a támadásra. Előkészületek a brit támadásra Wavell terve rendkívül ambiciózus. Először Sidi Barranit akarja elfoglalni, s a líbiai-egyiptomi határ teljes hosszában erős brit vonalat kíván kialakítani. Csak ezután akarja bevenni a hadászatilag fontos Dzserba oázist, Bardiját és Tobrukot, amely az egész térség kulcsfontosságú objektuma. 1940. szeptember 21-én, a Churchill által megígért erősítés megérkezte után, O'Connor tábornok és Arthur Smith vezérkari főnök parancsot kap az olasz állások megtámadására, de az akciót a konfliktus más helyszínein zajló küzdelmek miatt későbbre halasztják. Megváltó hazugság A Royal Air Force afrikai alakulatait befolyásolják a görögországi harcok. Októberben a Blenheimek három, valamint a Gladiátorok egyik egységét Görögországba küldték az olasz Regia Aeronautica ellen. Wavell Krétára is kénytelen néhány egységet átirányítani, de erőinek fogyatkozása ellenére is nagyméretű támadás gondolatát dédelgeti, mert úgy látja, hogy leginkább így támogathatja a görög hadsereget. A Compass-hadművelet tervét tehát bemutatják Anthony Eden hadügyi államtitkárnak. Eden tájékoztatja Churchillt Wavell tervéről, amely rendkívül bonyolultnak tűnik. Az akció a teljes angol hadsereg elrettentő erejű, ötnapos támadásával kezdődne, de a további részletek kevésbé konkrétak. Wavell a teljes irányítást a maga kezében kívánja tartani, hogy az arcvonalon kialakult helyzet szerint villámgyors döntéseket hozhasson. A tábornok ezzel azt akarja megelőzni, hogy felettesei elutasítsák a vakmerő támadást. Tervét valójában csak bizalmasai - néhány tábornok - ismerték, mert ez kiterjedt az olasz csapatok megtámadására Cirenaicában, valamint egy Szudán területéről Eritrea és Abesszínia elleni támadásra is. A Churchillnek és a brit vezérkarnak bemutatott terv szerint azonban nem haladnának tovább az ötnapos Compass-hadművelet során elfoglalt területeknél. Wavell bizonyos volt abban, hogy a tervezett hadműveletről az olasz felderítés nem szerezhet tudomást. A kairói főhadiszálláson mindössze hat bizalmi ember - akik közé még a hadművelet fő kivitelezője, O'Connor tábornok és a hadosztály másik két tábornoka, O'Moore Creagh és Beresford-Peirce sem került be - ismerte a tábornok szándékait. A görög és balkáni frontra küldött egységek miatt meggyengült brit hadseregről felröppentett dezinformáció viszont az olasz kémek körében gyorsan terjedt. A „Compass" hadművelet A tervezett támadás céljait elfedő blöff hangulata az utolsó pillanatig tart. A végrehajtásra kijelölt egységeknek november 26-án kell a Matruh fennsíkon felvonulniuk, 1940. december 7-én a katonákat tájékoztatják, hogy részt vesznek egy támadásban. O'Connor tábornoknak 30 000 katonája van, tehát az egész 4. gyalogoshadosztály, a 7. páncéloshadosztály, valamint a három páncélozott gépkocsioszlopból és a körülbelül 1750, tábori ágyúkkal és légvédelmi ágyúkkal felszerelt katonából álló „Selby erők". Sidi Barrani kétségbeesetten védekezik. A védelem az olasz hadsereg gyenge pontja. A helyőrségek túl távoliak ahhoz, hogy segíthessék egymást. Az angolok egyenként foglalják el őket, mielőtt még a segítség megérkezne. A britek nappal támadnak. Az időjárás, különösen az alacsonyan szálló felhők meggátolják az olasz légierő beavatkozását, s ez segíti a meglepetésszerű akciókat. A találkozási pontot a Picadilly Pointnál jelölték ki, körülbelül 80 kilométerre nyugatra a Matruh-ból Sioua-ba vezető úttól, a Maktilától délre lévő sivatagban. December 8-án éjszaka a két hadosztály szétválik. A 7. páncéloshadosztály nyugat felé indul, az olasz csapatok hátába, a 4. gyalogoshadosztálynak pedig a nibeiwai és tummari táborokat kell megtámadnia. A „Selby Erők" Maktila és Sidi Barrani felé indulnak. Ugyanebben az időben a Royal Navy néhány hajója a tenger felől támogatja az akciót. Az első lövések éjfél körül dördülnek el. A nibeiwai tábor elleni fő támadásra reggel hétkor kerül sor. Kétórás kemény harc - és Maletti parancsnok eleste után - a tábor megadja magát. A brit veszteségek minimálisak, az olasz károk viszont óriásiak. A sok ezer hadifoglyon kívül az angolok megszerzik az olasz hadfelszerelést is. Maktilában az olaszokat egy hirtelen támadt homokvihar menti meg, amely fedezi a hadosztály menekülését, és Sidi Barrani melletti újraszervezését. A nehéz légköri viszonyok ellenére még másnap is tartanak a harcok a hindu 5. gyalogoshadosztály, a brit 16. gyalogoshadosztály, valamint a Sidi Barrani közelében gyülekező olasz csapatok között. Angol részről a legnagyobb veszteségeket a teljes "feketeinges" hadosztállyal küzdő 16. brigád szenvedi el, ami azonban nem indokolja a támadás elhalasztását, amelyre még aznap sor kerül az olaszok összeköttetésének és visszavonulási útjának elvágása után. A december 10-ről 11-re virradó éjszaka - épp, amikor a bekerített egységek megadják magukat - Wavell parancsot ad O'Connornak, hogy minden közlekedési eszközt igénybe véve küldje Szudánba a hindu 4. gyalogoshadosztályt. A döntést megkönnyíti a Sidi Barrani ellen Beresford-Pearce tábornok által vezetett támadás sikere. Eredményeiben azonban ez terhesnek bizonyul, és nem teszi lehetővé O'Connor számára, hogy teljes mértékben kihasználja gyors győzelmét. A brit offenzíva eredménye: 38 000 hadifogoly, 237 ágyú, 73 könnyű harckocsi, és több mint 1000 egyéb jármű a zsákmány. Olasz erőfeszítések December 12-én este az olasz védelmi vonal összeroppan, alig néhány Tobruk környéki állást tudnak megtartani. Bergonzoli megtartja pozícióját a bardiai erődben, Mussolini személyesen parancsolja meg neki, hogy Tobrukot a lehető leghosszabb ideig védelmezze. Ugyanekkor a brit hadsereg felkészül a Tobruk előtti utolsó hadászati pont, Bardia elleni csapásra. Hogy megállítsa a britek előretörését, Berganzoli összevonja a Sollumban és Fort Capuzzóban szétvert helyőrségek maradványait, így seregének létszáma ismét meghaladja a támadókét. Parancsnoksága alá négy hadosztálynak megfelelő haderő, tehát mintegy 45 000 katona és több mint 400 ágyú tartozik. Bardia ostromát Mackay ausztrál tábornok egységeire bízták. Ezek jól felkészült, de harci tapasztalatok nélküli csapatok, és felszerelésük is sok kívánnivalót hagy. A támadás részletes előkészítése több időt vesz igénybe, mint amennyire számítottak. Nem lehet már számítani a rajtaütés erejére, azonkívül az olasz helyőrséget 26 km hosszúságú harckocsiárokkal vették körül. 1941. január 3-án Mackay tábornok huszonnégyórás késéssel adja ki a támadási parancsot. Déltől kezdve a Warspite, Valiant és Barham csatahajók tüzében védekező olasz seregek megkezdik a fegyverletételt. Kemény küzdelem után elesik a helyőrség. Bár a Bergonzoli tábornok vezette csapatok egy része Tobruk felé elmenekül, a győzelem mértéke a britek legmerészebb álmait is meghaladja. „Bolhák az elefántok ellen" - Tobruk eleste Mussolini nehezen emészti meg az újabb vereséget. Hitler dühös, amikor tudomást szerez szerencsétlen szövetségesének újabb nehézségeiről. Hiszen sokkal nagyobb létszámú hadserege van, mint a briteknek! Ezért az olasz propaganda a brit hadseregre vonatkozó túlzó és hamis adatok közlésével igyekszik kisebbíteni az afrikai vereség jelentőségét. Graziani „bolhák és elefántok harcáról" beszél, az olasz rádió pedig a legkomolyabb hangvétellel terjeszti, hogy az afrikai harcokban negyedmillió brit katona harcolt, akiket még ezer repülőgép is segített. Eközben a Western Desert Force, amelyből időközben "13. hadtest" lett, felkészül a hadművelet folytatására; El-Aden katonai repülőterének és Tobruknak a megtámadására. Akárcsak Cirinaicában, az olaszok most is azt a parancsot kapják, hogy mindenáron védekezve késleltessék a brit csapatok előrehaladását, hiszen csapataiknak már nincs lehetőségük a visszavonulásra. A duce serege egy hónap alatt egyébként is nyolc hadosztállyal fogyatkozott, nem számítva a megtizedelt repülőszázadokat. Grazianinak mindössze 119 harckész repülője maradt. Az olaszok úgy védik tobruki állásaikat, hogy semmiféle légi segítségre nem számíthatnak. Létszámuk szánalmas: a szétvert egységek maradványain kívül alig 25 000 katona tartozik a 6. hadosztályhoz, felszerelésük 220 ágyúra és nem egészen hetven harckocsira csökken. Ezt tetézi még a katonák között eluralkodott fatalizmus is. Január 21-én O'Connor parancsot ad Tobmk megtámadására. Az olasz védelem első vonalai könnyen összeomlanak, de a tengerparthoz szorított egységek kitartóan védekeznek. A britek előrehaladását nehezíti a partvédelmi és légvédelmi ágyúk tüze, azonban huszonnégy órás küzdelem után Tobruk elesik. A britek 400 bajtársuk halálát siratják, de győzelmük teljes. Ettől kezdve az olasz Líbiát már nem védi semmi a közeledő brit seregekkel szemben, szabad az út Derna felé. A helyőrség 1941. január 29-én esik el. Rettenetes hajsza indul a hajóik felé menekvő olaszok ellen, amely Benghazi bevételével végződik. A teljes győzelemről szóló táviratot azonnal megküldik Wavellnek. Példátlan siker Wavell 31 000 katonájának sikere lehengerlő: egy hónap alatt felszámolták az olaszok jelenlétét Cirenaicában, szétvertek tíz hadosztályt, a 800 kilométer hosszúságban zajló offenzíva során pedig 130 000 katonát ejtettek foglyul. Angol kézre került 850 ágyú, 400 harckocsi, valamint több ezer különféle jármű. Ehhez a sikerhez képest a brit veszteség mérsékelt: 438 halott, 1249 sebesült, és csaknem száz eltűnt katona. Mussolini ezek után kénytelen elfogadni Hitler segítségét. A németek felkészülnek, hogy Észak-Afrikába küldjék a Rommel tábornok vezette Afrika-Korps speciális egységeit. A gyors brit győzelem után nehéz pillanatok következnek. Az Afrikában állomásozó angol csapatok üzemanyag-tartaléka fogytán van, nehezen alakítanak ki igazi védelmi vonalat, így kell farkasszemet nézniük a „sivatagi róka" válogatott harcosaival. A Földközi-tengeren a brit flottát német tengeralattjárók torpedózzák, a bosszúvágyó olaszok pedig ágyútüzet zúdítanak rájuk a hajóikról.

A gazálai hadművelet

A tengely céljai Erwin Rommel afrikai megjelenésének következtében a DAK 1942 első felére jelentős mértékben visszaszorította a briteket Észak-Afrikában. A zseniális adottságokkal rendelkező Rommel, azonban úgy vélte, hogy csapatai olyan erőt képviselnek, amelyek képesek lesznek elfoglalni Bengázit, majd a kulcsfontosságú Tobrukot. Rommel, és ez esetben Hitler is úgy vélte, folytatni kell a harcot, hiszen, ha az említett célokat sikerül elérni, akkor karnyújtásnyira kerülnek Egyiptom elfoglalásához. Mondani sem kell, ha az Afrika Hadtest bevonulna Egyiptomba, szétzúzva az ott állomásozó brit erőket, az katasztrofális helyzetet teremthetne a brit hadvezetés számára. A szuezi csatorna elérése a tengelyhatalmak észak-afrikai győzelmét jelentette volna. Hitler bízott benne, ha a célokat elérik Észak-Afrikában, akkor az a számára oly fontos keleti fronton is változásokat hozhat. A gazálai csata előszele 1942 májusában Rommel jól tudta, hogy az Egyiptom felé való továbblépéshez feltétlenül, és gyorsan csapást kell mérnie a Tobruk előterében állomásozó nemzetközösségi erőkre. A hadművelet végső célja, pedig Tobruk bevétele volt, ami az utánpótlási nehézségeken viszonylag enyhíteni látszott. A brit vezetés tudta hogy Tobruk elvesztése beláthatatlan következményeket vonhat maga után, éppen ezért igyekeztek minél erősebb állásokat kiépíteni a térségben.  A sivatag felől várható német-olasz támadás előtt közel 65-70 kilométeres védelmi vonalat építettek ki, aknamezőkkel, árkokkal, akadályokkal. Rommel tudta, hogy a túlerőben levő ellenség mihamarabbi megtámadása jelenthet reális esélyt az offenzív műveletek folytatásához. Tisztában volt azzal is, hogy a britek nem fognak belenyugodni Kirenaika elvesztésébe és támadást fognak indítani, éppen ezért lépniük kellett. A nemzetközösség és a tengely erői (1942. május) A hadművelet előtt mindkét fél nagy mennyiségű utánpótlást kapott. Így végül Ritchie tábornok (8.hds) 850 harckocsival rendelkezett, melyek legfőbb erejét a 276 darab Matilda és Valentine harckocsi és a 167 darab amerikai Grant harckocsi alkotta. A Deutches Afrika Korps ezzel szemben összesen 560 harckocsit tudott kiállítani, amelyből 228 darab csekély harci jelentőséggel bíró olasz harckocsi volt. A DAK harckocsi ütőerejét a 242 darab rövid ágyúval ellátott Panzer III, 50 darab hosszú csövű Panzer III és további 50 darab Panzer IV típusok adták.   A gazálai csata Első szakasz 1942 május 26-án késő este Rommel vezetésével a tengely megindította a nagyszabású támadást. Az offenzíva legfőbb erejét a 15. és a 21. páncéloshadosztályok jelentették. A szárnyakat az Ariete, az Afrika és a Trieste biztosította. Rommel csapatainak a jobbszárnya óriási iramban tört előre az éjszaka folyamán. Meglepő de a brit felderítés jócskán megkésve reggel 5 óra tájban észlelte a támadást, ami jókora fejetlenséget okozott soraikban, hiszen a Rommel vezette támadóékek már nagyon közel jártak. A Bir Hacheim közelében állomásozó 3. indiai dandár és a közelükben levő 7. gépesített dandár elegendő erővel rendelkezett, ahhoz hogy megfékezze a hirtelen jött előretörést, azonban nem tudták kellőképp rendezni soraikat. A német 90. gépesített hadosztály menet közben felmorzsolta a 3. indiai dandár ellenállását. A német-olasz csapatok Acroma illetve El Adem felé törtek előre. A már említett brit 7. gépesített dandárt Ritchie tábornok azonnal visszavonta. Helyettük a brit 4. páncélos dandárt küldte ellencsapásként. Hatalmas csata alakult ki, melyben bemutatkoztak az új 75 milliméteres löveggel felszerelt Grant harckocsik is, amelyek nagy arányú veszteségeket okoztak Rommel csapatainak. Végül a német páncélosoknak köszönhetően leküzdötték a 4. páncélos dandárt. Nem sokkal ezután a brit 22. páncélos dandárral is hatalmas ütközet bontakozott ki. A morálisan kiváló helyzetben levő tengelyhatalmi erők visszaverték a túlerőben levő briteket, és Rommel sürgetésére azonnal robogtak is tovább. Eközben a nemzetközösségi erők teljes értékű utánpótlást kaptak, míg Rommel új csapatokat egyáltalán nem. A tengelyhatalmak utánpótlása erősen akadozott. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az hogy a feltétlenül szükséges üzemanyag mennyiséget a két fő (15. és 21.) páncéloshadosztályok közül csak az utóbbihoz sikerült eljuttatni, és a 15. páncéloshadosztály megtorpant. Rommel félve attól, hogy a szünetet kihasználva a britek ellencsapása szétzúzná a 15. páncéloshadosztályt, nem állította le az offenzívát. Gyakorlatilag támadóereje felével a 21. páncéloshadosztállyal tört előre. A 15. páncéloshadosztályhoz egyszerűen nem tudtak elegendő üzemanyagot juttatni, holott égető szükség volt rá, hiszen a kialakult helyzet óriási kudarchoz vezethetett volna. Rommel saját kezébe véve az irányítást május 29. – én reggel az aknamezőn személyesen irányítva az utánpótlást újra ütőképessé tette a 15. páncéloshadosztályt. A brit vezetés (elhalasztva a lehetőséget) ez alatt kis arányú támadásokon kívül nem eszközölt nagyobb ellentámadást. Itt megjegyzendő az a komikus fejezet, hogy Rommel aknamezőn való áttörését a britek menekülésként értelmezték, Auchinlek még gratulált is Ritchie tábornok győzelméhez! Rommel csapatai még ugyanazon a napon május 29. – én támadásba lendültek, és június 1-jén elfoglalták a kulcsfontosságú Sidi Muftah települést. Itt 3000 hadifogoly mellett nagy mennyiségű hadianyagot is zsákmányoltak. Sidi Muftah elfoglalásával viszonylag stabilizálódott a tengelyhatalmak utánpótlási rendszere, és lezárult a hadművelet első szakasza, amely a tengely győzelmét jelentette. A második szakasz – a harc folytatódik Sidi Muftah bevétele után Bir Hacheim erődje következett. Rommel támadási terve szerint gyorsan fel kell számolni a megmaradt nemzetközösségi gócpontokat, hogy utána összpontosítva támadhassa Tobrukot. Bir Hacheim erős erődítmény volt. Az erődöt 4 zászlóalj védte 24 tábori tarack, 18 légvédelmi ágyú segítségével. Rommel a 90. gépesített hadosztályt, és az olasz Trieste hadosztályt vezényelte Bir Hacheim bevételére. A jól berendezkedett védők sorra visszaverték a támadásokat. Rommel Június 7-én a légierőre tette át a hangsúlyt. A hatalmas légi csatában mindkét fél hatalmas veszteségeket szenvedett, de a németek olyan kárt okoztak az erődben, amely meghiúsította a britek számára a további ellenállást. A Luftwaffe 68 gépet vesztett a csata során a brit 76 géppel szemben. Rommel páncélosainak száma 230 darabra csökkent. A harmadik szakasz – a cél Tobruk Rommel tudta, hogy győzelemre viheti csapatait, de csak akkor, ha gyorsan és erőteljesen támad. Június 9-én a 15. páncélosdandár, a 90. gépesített hadosztály és az olasz Trieste hadosztály előretörésével megindult az El Adem elleni támadás. Az offenzívát nyugati irányból a 21. páncélosdandár támogatta. A rohamos előretörés során a 21. páncélosdandár súlyos csapást mért a brit 4. páncélosdandárra. Ekkor a brit vezetés az azonnali visszavonulásra adott parancsot a térségben állomásozó egységeknek. Rommel kiváló hadvezér révén nem elégedett meg ezzel a sikerrel és megállás nélkül üldözte, támadta a brit egységeket, amelyek így további 120 harckocsi elvesztését könyvelhették el. Ritchie tábornok nem értette hogyan támadhat Rommel ilyen intenzitással, hiszen egy ekkora offenzíva valószínűleg utánpótlási és kimerültségi viszonylatokban is a határt súrolta. Azonban nem volt mit tenni Ritchie elrendelte a gazalai vonal teljes feladását, és a különös fontossággal bíró Tobruk megvédésére koncentrált. Ritchie tábornok nem tévedett, a tengely csapatai a kimerültség határán álltak, nem beszélve az utánpótlás elégtelenségéről sem. Rommel mégis úgy vélte, hogy sokáig nem pihenhetnek csapatai, minél hamarabb be kell venni Tobrukot. Az első roham a németek kudarcával kezdődött. Rommel azt hitte a britek Tobruk feladására készülnek, nem pedig annak hathatós védelmére. Ezért történhetett, hogy az első támadást a nemzetközösségi erők minimális veszteségek mellet visszaverték. Rommel átlátva a helyzetet 1942. június 18-án teljesen körülzárta a várost. Június 20-án hatalmas légi támadással kezdődött Tobruk ostroma, amely már magában nagy veszteségeket okozott a nemzetközösségi védelemnek. Ezt követően a város délkeleti részén a páncélosok áttörték a külső védelmi vonalat, amelyen keresztül támadást indított a német-olasz gyalogság is. A kikötő melletti magaslat elfoglalása után a gyalogsági rohammal újabb és újabb védelmi állásokat foglaltak el, mialatt a 15. és 21. páncélosdandár egységei betörtek a városba. Június 21-én Klopper, a védelem parancsnoka feladta a várost. Tobruk bevételével, a nagy mennyiségű hadianyag és felszerelés került a tengely birtokába. Erwin Rommelt zsenialitásának elismeréseképpen tábornaggyá léptették elő. Németország hősként tekintett rá, aki megfordította a helyzetet Észak-Afrikában.