| Dánia és Norvégia elfoglalása 1940 tavaszán |
|
|
|
Hitler Európa meghódítására vonatkozó terveiben fontos stratégiai célpont volt Norvégia. Innen lehetett Angliát sakkban tartani az Atlanti-óceán északi részién, valamint biztosítani a német iparnak szánt svéd vasérc szállítási útvonalát. Hitler gyorsan le akart számolni a szövetségesekkel. A III. Birodalom kancellárja be akarta kebelezni Norvégiát. Meg volt győződve, hogy ott is elég erős a nácik iránti szimpátia (Vidkun Quisling megalapította Norvégiában a náci pártot), s hogy tervei nem ütköznek ellenállásba. Ezzel egy csapásra sakkban tarthatta volna Angliát az Atlanti-óceán északi részén, és biztosíthatta volna a Németországba irányuló svéd acél útját. Paradox, hogy a német tervek előtt már a szövetségesek is előkészítették Norvégia elfoglalását, mert az angol-francia vezérkar tudta hogy ezzel elvágható a Németországba irányuló svéd vasércexport. Terveikben ugyanúgy semmibe vették a norvég semlegességet, mint a III. Birodalom. A szövetségesek azonban néhány nappal később hajóztak ki, mint a németek - ezért már nem a támadó, hanem a megmentő szerepe várt rájuk.
Támadási terv
Március 1-jére elkészült a német terv, a „Weserübung" fedőnevet kapta, s egy hónappal később kiadták a parancsot a hadművelet megindítására. Április 9-én Lütjens tengernagy egységei a Royal Navy-t félrevezetve behajóztak a norvég kikötőkbe. A németek egyetlen éjszaka tízezer főt dobtak át Norvégiába. A szövetségeseknek - noha ők ellenőrizték a tengert -, április 7-től tíz napra volt szükségük ahhoz, hogy lord Cork irányításával 13 ezer katonát összpontosítsanak a tengerparton. Az öt német hadosztályt von Falkenhorst tábornok vezette. Különösebb erőfeszítés nélkül sikerült elfoglalniuk öt norvég kikötőt: Oslót, Stavangert, Bergent, Trondheimet és Narvikot. A német katonák között ott voltak Dietl tábornok hegyivadászai is. A 7 német cirkáló és a 14 romboló otthagyta a katonákat a kikötőkben, miközben az ejtőernyősök elfoglalták Oslo és Stavanger repterét. A norvég védelmet a Luftwaffe bombázói porrá zúzták. A németek másik feladata Dánia bevétele volt. Április 9-én alig négy óra alatt foglalták el az országot. Az ágyában meglepett dán király ellenállás nélkül elfogadta a német ultimátumot: országa német gyámság alá került. A Wehrmacht azonnal igénybe vette a dán bázisokat az utánpótlás Norvégiába szállításához.
A szövetségesek viszontagságai
Az angoloknak eközben időt kellett nyerniük. Cork admirális a német flotta üldözésével és megsemmisítésével volt elfoglalva. Jelentős sikereket ért el, többek közt április 13-án tíz német hajót süllyesztett el. Mindamellett az angol hadihajók nehéz pillanatokat éltek át. Az angolok nehezen tudtak védekezni a Luftwaffe bombázóinak támadásai ellen. Norvégia felett a RAF egyetlen gépére 10 német gép jutott. Az angolok ráadásul hazai bázisaikról indultak, s 500 km-t kellett megtenniük, mielőtt az ellenséggel megküzdhettek volna. Az esélyek egyenlőtlenek voltak. Cork admirális két repülőgép-hordozó hajót kért támogatásul: az „Ark Royal"-t, és a „Glorious"-t, ezek alig két hét alatt meg is érkeztek Egyiptomból. Az egyiket elsüllyesztették, azonban a németeknek is nagy veszteségeik voltak: a „Scharnhorst", a „Gneisenau" csatacirkáló, valamint a „Lützow" páncélos súlyosan megsérült. Annak ellenére, hogy az angolok kilenc tengeralattjárót veszítettek el, a művelet nem zárult negatív mérleggel a Royal Navy számára, ami kizárólag lord Cork tevékenységének volt köszönhető. A szárazföldön azonban a szövetségesek helyzete katasztrofálisan alakult. Úgy döntöttek, hogy nem a németek által elfoglalt kikötőkben szállnak partra, hanem Namsosban és Aandalsnesben, Trondheimtől északra és délre.
Hajóik nehezen jutottak el a helyszínre. A „Vilié d'Alger" francia szállítóhajó nem tudta elemi a kikötő betonját, mert az túl rövid volt. Amikor pedig a régen várt hajó célba ért, a német bombázók azonnal megsemmisítették. A franciák és az angolok vereséget szenvedtek. A francia légiósok és az alpesi lövészek, valamint Szyszko-Bohusz tábornoknak a lengyel Tátraaljáról származó katonái Narvikban mérték össze az erejüket Dietl tábornokkal. Az ütközet egy hónapig tartott, és május 28-án úgy ért véget, hogy a szövetségesek elfoglalták a kikötőt. Senki sem méltányolta azonban kellően ennek a sikernek a jelentőségét. London és Párizs egyaránt félreértésnek tartotta ezt a norvég hadműveletet, a felelős Mackensy angol tábornok pedig karrierjével fizetett érte. Londonban Chamberlain átadta a hatalmat. Párizsban Reynaud felajánlotta lemondását.
Harc Dániáért és Norvégiáért
A skandináv hadjárat kulisszatitkai mindkét oldalon lenyűgözők voltak. E „kaland" kísérőzenéjét Churchillnek az alsóházban 1939. szeptember 19-én tett javaslata szolgáltatta. Eszerint a szövetségesek aknákat helyeztek volna el Norvégia felségvizein, hogy megakadályozzák a svéd vasérc Németországba szállítását. Churchill indoklásként hozzátette, hogy az effajta intézkedések „rendkívül fontosak az ellenség iparának megbénítása szempontjából". Válaszképpen a Foreign Office munkatársai felhívták a figyelmet, hogy az efféle intézkedésekkel durván megsértenék Norvégia semlegességét. Az első lépést a németek tették meg 1939. október elején. Raeder admirális kifejezésre juttatta abbéli aggályait, hogy a norvégok esetleg megnyitják kikötőiket az angolok előtt. Jelentést készített arról, hogy mekkora kényelmetlenségekkel járna, ha a britek bevonulnának Norvégiába. Hitler azonban nem foglalkozott ezzel, mert a nyugati offenzíva megszervezésével volt elfoglalva, amelynek az volt a célja, hogy Franciaországot fegyverletételre kényszerítse, ezért nem akarta erőit azzal gyengíteni, hogy egységeit egy újabb fronton vessen be. Szovjetunió finnországi inváziója után mindkét oldalon ismét napirendre került a skandináv hadjárat ötlete. Az alsóházi tagok többségének továbbra is aggályai voltak Norvégia semlegességének megsértésével kapcsolatban, ezért Churchill javaslata ismét megbukott. Megengedték azonban a stáb vezetőinek, hogy előkészítsék a „narviki deszantos akció terveit". Ugyanis Narvikból vezetett a vasútvonal a svédországi ércbányákba, onnan pedig tovább Finnországba. Az expedíció hivatalos indoka az volt, hogy megsegítsék a szovjet hódítókkal küzdő Finnországot. A háttérben azonban a svéd bányák fölötti ellenőrzés megszerzése állt.
Ugyanebben a hónapban fogadták Berlinben Vidkun Quislinget, Norvégia egykori védelmi miniszterét, aki egy kis létszámú náci párt vezetője volt. Quisling arról győzködte Raedert, hogy Norvégiát angol megszállás veszélye fenyegeti. Pénzt és segítséget kért egy államcsíny megszervezéséhez, valamint a norvég kormány megdöntéséhez. Azt állította, hogy vannak olyan norvég tisztek, akik készek őt támogatni. Közöttük Sundlo ezredes is, aki Narvik parancsnoka volt. Megígérte, hogy a hatalom megszerzése után azonnal beengedi az országba a német csapatokat. Quislingnek megígérték a támogatást. Február 20-án Hitler magához hívatta Falkenhorst tábornokot, és utasította, hogy készítse elő a norvégiai katonai expedíciót. Ezt mondta: „Arról értesítettek, hogy az angolok ott (Norvégiában) akarnak partra szállni. Meg akarom előzni őket! Norvégia elfoglalása az angolok számára stratégiai szándékaik megkoronázása lenne, és eljuttatná őket a Balti-tengerhez, ahol nekünk nincsenek megfelelő egységeink a tengerpart védelmére, így ellenségünk előtt megnyílnék az út Berlin felé, s ez mindkét frontunk szerkezetét megtörné". Hitler március elsején utasítást adott az invázió előkészítésére. Tervei között szerepelt Dánia elfoglalása is, ez biztosította a német utánpótlási útvonalakat. A következő héten beérkezett jelentések fokozták a németek nyugtalanságát: ezek a hírek arról szóltak, hogy az angol tengeralattjárók Norvégia déli partja mentén vannak. Március nyolcadikán egy haditanácson Churchill ismertette a szövetséges erők Narvik közelébe történő csoportosításának a tervét, valamint beszámolt arról a deszantegységről, amely az itt lévő katonákból alakul. A következő haditanácson, március 12-én, dönti született deszantalakulatok Trondheinben, Stavangerben, Bergenben és Narvikban történő egyidejű bevetésérő A narviki földetérés után a szövetségi expedíciós hadtest feladata az lett volna, hogy a lehető leggyorsabban behatoljon az ország belsejébe és március 20-ig eljusson a svéd határ közelébe lévő galliveri ércbányához. Azonban Finnország március 13-i kapituláció] keresztezte ezeket a terveket. A szövetségeseknek már nem volt ürügyük behatolni Norvégiába, értékes időt vesz tettek. Végül április 5-én döntöttel norvég felségvizek elaknásításáról. E az akciót a deszantegységek Narvikban, Trondheimben, Bergenben és Stavangerben történő bevetésével egy időben kívánták végrehajtani. Az első kontingensnek március 8-án kellett volna elindulnia Narvikba. A Legfelső Francia Haditanács azonban nem egyezett bele ezeknek a terveknek a megvalósításába, emiatt a norvég expedíció újabb három napot késett, így végleg meghiúsultak a vállalkozás sikerének esélyei.
Sikeres deszant
Hitler április elsején meghozta a végleges döntést. A Norvégia és Dánia elleni invázió április 9-én, hajnali 5.15-kor kezdődik. Az elhatározást siettették azok a jelentések, amelyek szerint a norvég parti és légvédelmi ütegek engedélyt kaptak a tüzelésre. Ez arra engedett következtetni, hogy a norvég hadsereget harckészültségbe helyezték. A további halogatás csökkentette volna az akció sikerének esélyeit, megfosztotta volna a meglepetés erejétől. Április 9-én késő este a német egységek partra szálltak Norvégia fontosabb kikötőiben - Oslótól Narvikig - és különösebb nehézség nélkül elfoglalták azokat. A tisztek közölték a helyi vezetőkkel, hogy a német csapatok azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát a szövetséges csapatok megszállásától. A szövetséges szóvivők azonnal cáfolták ezeket a nyilatkozatokat. A Norvégia fővárosát és fontosabb kikötőit elfoglaló német expedíciós hadtest mindössze két csatacirkálóból, egy zsebpáncélosból, hét cirkálóból, tizennégy rombolóból, huszonnyolc tengeralattjáróból, néhány kisegítőhajóból és mintegy tízezer emberből állt. A deszantosok létszáma egyetlen támadási ponton sem haladta meg a kétezret. Oslóban és Stavangerben az ejtőernyős zászlóalj elfoglalta a repülőteret. Először alkalmaztak ejtőernyővel bevetett egységeket, s a módszer rendkívül eredményesnek bizonyult. Azonban németek sikerének titka döntően a Luftwaffe-ban rejlett. A hadjáratban mintegy 800 bombázó és vadászgép, valamint 250 szállítógép vett részt. A német gépek nagy száma kezdetben megrémítette a norvégokat, és megbénította a szövetségesek akcióit.
Megkésett reagálás
Miért nem fogták el és süllyesztették el a brit hadihajók a deszantkülönítményeket szállító gyengébb német egységeket? A számos ok közül a következők a legfontosabbak: a britek által ellenőrzött vízfelület nagysága, a norvég tengerpart sajátosságai, valamint a ködös időjárás. Április 7-én, 13.25-kor angol repülőgépek „számos úszó német egységet, fedeztek fel, amelyek a Skaggerak-szoroson keresztül északra, a norvég partok felé tartottak". Az admiralitás azonban nemigen akarta elhinni, hogy ezek az egységek Narvik felé igyekeznek, bár ezt megerősítette az a jelentés is, amely Koppenhágából érkezett, és arról adott hírt, hogy Hitler épp ezt a kikötőt akarja elfoglalni. A brit flotta 19.30-kor indult el Scape Flow kikötőjéből. Elsődleges feladatuk a német cirkálók elfogása és megsemmisítése volt. A szövetséges expedíciós hadtest miért késlekedett a deszantosok bevetésével, ami lehetővé tette volna a német egységek tengerbe szorítását, mielőtt még erőre kaphattak volna a norvég kikötőkben? Amikor az admiralitás tudomást szerzett a német flottilla megjelenéséről, parancsot adott Rosyth cirkálórajának, hogy azonnal szállítsa partra a hajókon tartózkodó alakulatokat és a nyílt tengeren csatlakozzék a flottához. Ugyanilyen parancsot kaptak a Clyde-ban horgonyzó, katonákkal teli hajók is.
Vajon miért nem tanúsítottak a norvégok határozottabb ellenállást az ily kis létszámú ellenséggel szemben? Mindenekelőtt amiatt, hogy Norvégiában nem volt mozgósítás. A Berlinben tartózkodó norvég diplomaták figyelmeztetései, valamint a vezérkar sürgetése ellenére mozgósításra csak az április 8-ról 9-re virradó éjszakán, alig néhány órával a német támadás előtt került sor. A németek villámgyorsan elfoglalták a stratégiai pontokat, bevonultak az ország belsejébe, s ezzel meghiúsították a mobilizációt. Ehhez járult még amint azt Churchill fogalmazta, hogy „a norvég kormány főleg a brit hadmozdulatok megfigyelésével volt elfoglalva". A vizek angol elaknásítása teljesen lekötötte és elterelte a norvégok figyelmét a német deszantosok akcióit megelőző sorsdöntő napon. A kis létszámú, és harci tapasztalatokkal nem rendelkező, anakronisztikus szervezettségű norvég hadsereg egyébként sem lett volna képes ellenállni az ellenség modern, „villámháborúra" felkészült hadseregének. Ha azonban a norvégok ellenállása tovább tartott volna, a hegyekben meginduló hóolvadás sok nehézséget okozott volna a német csapatoknak. A helyzet azonban másként alakult. A németek, azután hogy hajóik átjutottak a fjordok fölött magasodó ágyúk tűzvonalán, könnyedén elfoglalták Trondheimet. Ennek következtében Közép-Norvégia kulcsa a kezükbe került.
Bergenben a támadók kisebb veszteségeket szenvedtek a tengeren, a szárazföldön viszont már semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Az Oslo felé haladó fő erőiket viszont feltartóztatták. A törzskar többségét, valamint a Gestapo leendő oslói képviseletének személyzetét szállító német „Blücher" cirkálót az oscarborgi erődből torpedókkal elsüllyesztették. Nem erőltették tehát tovább az erődítmény kapitulációját - erre csak az ugyanezen a napon bekövetkezett bombázások nyomán került sor. így azok az ejtőernyősök, akik Fornebu repülőterén szálltak le, elfoglalták Norvégia fővárosát. A kis késedelem lehetővé tette a király és a norvég kormány számára, hogy északra meneküljön, és ott szervezze az ellenállást.
Dánia elfoglalása
Koppenhága elfoglalásának Oslo megszállása után kellett bekövetkeznie. Dánia fővárosát könnyen meg lehetett közelíteni a tenger felől. Hajnali 5 óra előtt három kis szállítóhajó a légierő fedezete mellett behajózott a koppenhágai kikötőbe. A hajókat elhagyó német csapatok nem ütköztek dán ellenállásba. Egy német zászlóalj levált a többiektől, hogy elfoglalja a dánok laktanyáit, ugyanekkor más német alakulatok - rövid tűzharcban - elfoglalták a Jütland félsziget szárazföldi határát. Dánia megszállása befejeződött. Ez lehetővé tette a németek számára, hogy ellenőrizzék a saját kikötőikből induló, Norvégia déli partjáig húzódó tengeri folyosót, továbbá használhatták a még északabbra fekvő repülőtereket, ami viszont megkönnyítette Norvégiában működő csapataik légi támogatásának megszervezését. Igaz ugyan, hogy a dánok nagyobb ellenállást is tanúsíthattak volna a megszállókkal szemben, de az is tény, hogy az ország tehetetlen volt a túlerővel és a modern fegyverekkel szemben. A Dániában lévő németek meggyengítésére most már csak egy mód maradt, mégpedig hogy elvágják az ellátásukat biztosító útvonalakat. Ez csakis a Norvégia és Dánia közötti Skaggerak tengerszoros lezárásával volt lehetséges. Csakhamar kiderült azonban, hogy a brit admiralitásnak a német légitámadásoktól való félelmében esze ágában sem volt a Skaggerak-szoroshoz másféle hajókat, mint tengeralattjárókat küldeni. Ezzel a döntéssel szembeszállt Churchill, aki továbbra is a háború skandináviai kibővítését szorgalmazta, amiben azonban senki nem támogatta. Ily módon a Norvégiában harcoló németek ellátmányát biztosító utánpótlási útvonalakat nem zárták el.
Egy héttel a német invázió után angol deszantegységek értek földet Trondheimtől északra és délre, Namsosban és Aandalsnesben. Ilyen deszantakciókkal kívánták előkészíteni a fő erők támadását, ezeket a terveket azonban meghiúsította a briteket sújtó sajnálatos események sora. A deszantegységek parancsnokává Hotblack tábornokot - egy modern szemléletű és tehetséges katonát - nevezték ki. Megkapta a szükséges instrukciókat, majd távozott az admiralitás épületéből. Néhány órával később eszméletlenül találtak rá. Minden jel arra mutatott, hogy a tábornok merénylet áldozatául esett. Másnap kijelölték az utódját, aki repülőgéppel Scape-be indult. A gép azonban leszállás közben lezuhant. Időközben a vezérkar és az admiralitás parancsnokai hirtelen megváltoztatták véleményüket. Az április 17-én elfogadott tervet már másnap módosították. A vezérkar parancsnokai utasítást adtak a nansoni és aandalsnesi egységek megerősítésére, valamint egy Trondheim körüli bekerítő hadmozdulat végrehajtására. Ez az akció elméletileg sikerrel kecsegtethetett, hiszen ebben a szektorban kevés német tartózkodott, míg a szövetségesek 13 ezer katonával rendelkeztek. A Nansonból déli irányba haladó menet előrejutását a hátvéd veszélyeztetettsége akadályozta. Ezt a veszélyt az a német kommandó jelentette, amely a trondheimi fjordok mellett szállt partra, és amelyet a környéken lévő egyetlen rombolóhajó támogatott.
Az Aandalsnesben lévő egységeknek pedig ahelyett, hogy észak felé, Trondheim irányába indultak volna, hamarosan védekezniük kellett azokkal az Oslo felől - a Gudbrand völgyből - érkező német csapatokkal szemben, amelyek korábban a norvégokat távolították el az útból.
|
| Angliai csata - A Luftwaffe London fölött |
|
|
|
1940 nyarán a Harmadik Birodalom és vezére hatalmának zenitjén állt, egyedül a Brit-szigetek dacoltak a német hadigépezettel. A Mein Kampf külpolitikával foglalkozó részében Hitler a britek tekintetében nem fogalmazott világosan, de valószínűleg sohasem tartotta Nagy-Britanniát mindenképpen legyőzendő, halálos ellenségnek. Tudatában volt azonban annak, hogy egy ellenséges Brit-Birodalom alapjaiban keresztezheti a német terveket.
A Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet 1940 nyarára írta elő Nagy-Britannia meghódítását - noha a terv már 1939 szeptemberében létezett -, s ebben döntő szerepet szántak a Hermann Göring irányította Luftwaffénak. A német légierő nem készült föl eléggé erre az összecsapásra. A legfőbb problémát az okozta, hogy a német gépek hatósugara, terhelhetősége és üzemanyag-tartalékai csak egy viszonylag rövid tartózkodást tettek lehetővé az ellenséges légtérben. A látási viszonyok, a léggömb s ballonzár, a brit Királyi Légierő (RAF) folyamatos támadásai, valamint sokszor e tényezők együttese még ezt a rövid hadműveleti időt is megkurtították. A német pilótáknak nem volt megfelelő harci tapasztalatuk, csak kötelékben és a szigorú utasításoknak megfelelően tudtak harcolni.A mozgékony és gyors egyfedelű Hurricane, illetve Spitfire típusú gépekben repülő, sokszor egyéni akciókat vállaló RAF-pilóták hamar rájöttek erre. Egyszerűen kilőtték a kötelék vezérgépét, a többi német gép pilótája pedig - vezető és parancsnok hiányában - bombaterhével együtt általában visszafordult a franciaországi repülőterek felé. Dél-Anglia egy keskeny sávján túl a német vadászok nem voltak képesek fedezetet biztosítani a bombázóknak, így a RAF északon és nyugaton elég nagy biztonságban tudott átcsoportosítani. Egy lelőtt német gép az elesett vagy fogságba esett pilótával együtt valódi veszteség volt, hiszen ellenséges területre érkezett, ahonnan remény sem volt a kimentésére (többnyire a-csatornába zuhant német gépek pilótái is brit fogságba estek). A pilóták pótlása a repülési gyakorlóidő miatt hónapokat vett igénybe. A Heinkel, Junkers, Messerschmitt típusokból álló 2. és 3. német légiflotta kötelékébe mintegy 2600 gép tartozott, bombázók és zuhanó- bombázók, egy- és kétmotoros vadászgépek, valamint távol- és közelfelderítők. Ezt a csapásmérő erőt az 5. légiflotta Norvégiában állomásozó gépeivel egészítették ki (mintegy 300 különféle repülő) az 1940. július 10-én induló támadásig.
A brit légierő kevés pilótával és még kevesebb harci tapasztalattal rendelkezett. A Supermarine Spitfire és a Hawker Hurricane típusok a kor legmodernebb vadászgépének számítottak - 1940 végén már havonta több mint négyszázat gyártottak belőlük-, a német Messerschmitt Bf 109-esek, valamint a Stukák (Junkers Ju 87) viszont pilótáikkal együtt komoly harci tapasztalatokat szereztek a spanyol polgárháborúban. A németek e két sikeres típust 1939 nyarától kiegészítették a Focke-Wulfokkal (FW 190), melyek az angliai légi csata idején a Spitfire-ek méltó ellenfeleinek bizonyultak, noha a német vadászpilóták valamilyen oknál fogva inkább a Messerschmitt típusokat részesítették előnyben. A britek 1940 nyarán már széles körben alkalmazták a radarmegfigyelést, a nagy magasságú (4600 m) brit radarok hatótávolsága kiterjedt az északnyugat-franciaországi német repülőterekre is. A brit légiflottát irányító Sir Hugh Dowding rendkívül fontosnak tartotta a radarok használatát, azok összehangolását a légvédelmi rendszerrel, és nagyrészt neki köszönhető, hogy a német támadó rajokat a britek megfelelő időben tudták érzékelni.
Az 1940 júliusában kezdődött légi háború egyik legnagyobb összecsapása augusztus 13-15. között zajlott, amikor a német légierő minden szóbajöhető eszköz felhasználásával átfogó támadást intézett a RAF ellen - az akció a "Sas napja" (Adlertag) fedőnévvel indult. Két nap alatt a mintegy 800 km hosszúságú légi fronton öt nagy összecsapásra került sor, csekély német eredménnyel, de annál nagyobb veszteséggel (a németek 45 gépet, a britek viszont csak 13-at veszítettek). Churchill miniszterelnök is hangsúlyozta, hogy ez volt a légi háború első igazi csatája és a szóbeszéd szerint ezek után az elkeseredett német vadászpilóták Göringtől Spitfire vadászokat kértek a hatékony harc érdekében. Hitler a nappali támadások sikertelensége miatt szeptember közepén utasítást adott a brit nagyvárosok elleni éjszakai terrorbombázásokra, hogy megtörje a brit lakosság morális tartását. Másfél hónap alatt a németek 35 ezer tonna bombát dobtak le, ám eközben elveszítettek 650 repülőgépet. A legfőbb célpont természetesen London volt, a fővárost 1940 szeptembere és 1941 májusa között 19 alkalommal támadták, minden harmadik bomba ide jutott. A vasúti csomópontok, dokkok, hadianyaggyárak, kikötők, kormányépületek mellett a legnagyobb pusztítást a stratégiai célpontok közelében lévő lakónegyedekben végezték, mindez azonban inkább fokozta, mintsem megtörte a lakosság dühét és elszántságát. Churchill sokszor tett körutat a lebombázott fővárosi körzetekben a harci kedv fokozása érdekében. A brit miniszterelnök minden alkalommal hangsúlyozta, hogy a bosszú nem maradhat el, és 1941 második felétől a RAF ténylegesen is visszavágott, szőnyegbombázásaival súlyos veszteségeket okozva a német városoknak.
Miután júliustól októberig a britek 915 gépet veszítettek, a német légierő viszont majdnem kétszer annyit (1733-at), az 1940. szeptember 15-ei nagyarányú, de kevés sikert hozó, London elleni német támadás után a Luftwaffe vezetése leállította az offenzívát, az Seelöwe (Oroszlánfóka) hadműveletet pedig határozatlan időre elhalasztották. A németek első stratégiai légi hadjárata kudarcba fulladt, erőiket már az orosz hadjáratra tartalékolták. Adolf Hitler 1941 tavaszán elrendelte a brit területek bombázásának teljes leállítását. A taktikai és stratégiai német vereségen túl a legutóbbi időkig előkerült forrásokból sem világos, hogy végső soron mi motiválta Hitler döntését. Az is kérdéses, hogy Rudolf Hess 1941. május 10-ei rejtélyes angliai repülőútja és fogságba esése csak Hitler helyettesének és a náci párt vezérének egyéni akciója vagy egy lehetséges német-angol közeledés előjele volt-e. Az ismert tények azonban arra engednek következtetni, hogy a Luftwaffe kudarca és Churchill hajthatatlan németellenessége miatt Anglia lerohanása irreálissá vált. Megválaszolatlan viszont a kérdés: komolyan gondolta-e valaha is Hitler a Brit-szigetek elfoglalását?
Anglia 1940 őszén megmenekült, hála a RAF jól szervezett és hatékony ellenállásának. Teljes joggal mondhatta Churchill az alsóházban: "Az emberi viszályok történetében sohasem köszönhetett még ilyen sokat ilyen sok ember - ilyen kevésnek." A RAF vadászpilótáinak hősiességére utaló kijelentés teljesen helytálló, és szervesen beépült a brit nemzeti öntudatba. Ezért a londoni Westminster apátság egy kis oldalkápolnájában, a RAF hősi halottainak síremlékénél mindig van friss virág. A Seelöwe és az azt megalapozó légi offenzíva német részről eleve kudarcra ítéltetett, mert a támadó rajok hatósugara korlátozott volt, így a Liverpool-Manchester-Hull-vonaltól északabbra már nem tudtak bombázni. Egy-másfél óránál többet nemigen tudtak a brit légtérben tartózkodni üzemanyaghiány és a távoli bázisuk miatt, s ez az idő a rossz látási viszonyok és a brit légvédelem miatt sokszor vészesen lecsökkent. Szervezettségben, technikai felszereltségben, harci morálban, önállóságban és kezdeményezőkészségben a brit pilóták, csakúgy mint a légvédelemben dolgozó összes polgári és katonai személy, méltó ellenfelei voltak a németeknek.
A kormány, személy szerint Churchill mögé felsorakozott az egész brit társadalom, s ennek jelentőségét Hitler valószínűleg nem mérte fel. Noha Nagy-Britanniának még sokáig egyedül kellett szembenéznie a Harmadik Birodalommal, az angliai légi csata után mégiscsak összekovácsolódott a brit-amerikai tengely, az amerikaiak komolyan vették európai szövetségesük támogatását. A német hadvezetés - és valószínűsíthetően Hitler is - a katonai potenciál nagy részét a már 1940 decemberében elfogadott és 1941 nyarán megvalósított Szovjetunió elleni támadásra (Barbarossa-terv) tartalékolta. Mindezen tényezők összessége vezetett a Seelöwe kudarcához, noha a valósághoz talán Churchill 1945 nyarán tett kijelentése járt a legközelebb: "Ez volt az utolsó háború, melyben a csatorna megmentett minket."
|
| Németország elleni bombatámadások, Köln 1942. |
|
|
|
Nagy-Britannia 1942-re egy hatalmas bombázóhadjáratot készített elő Németország ellen, és Sir Arthur Harris, aki nemsokára a brit bombázóparancsnokság élére került, meggyőződéssel hitte, hogy a bombázás, ha kellő méretű, önmagában elég a háború megnyeréséhez. Az amerikai légierő parancsnokai egyetértettek vele. A többi fegyvernem vezérkari főnökei - angolok és amerikaiak egyaránt - legkevésbé sem. Ők szilárdan hitték, hogy Németországot csak hatalmas szárazföldi ütközetekben győzhetik le. Ez a vita nem dőlt el Washingtonban, sőt szóba sem került a kérdés. Ily módon a két stratégia párhuzamosan futott több mint két éven át. Szárazföldi hadseregeket készítettek föl és terveket dolgoztak ki a végső európai partraszállásra. Az amerikai flotta fölkészült a japánok elleni ütközetekre. Ugyanakkor a RAF, később pedig az amerikai légierő is a maga útját járta, folytatta mindentől független bombázását, amelyről makacsul állították, hogy egymaga nyeri majd meg a háborút.
Ez a bombázóhadjárat minden egyéb háborús élménynél mélyebb hatással volt az emberek képzeletére, és ez adta meg a II. világháború sajátos jellegét. Angliában és Németországban szinte mindenki, de Európa más részein is a legtöbb ember hallotta a szirénák üvöltését, megtudta, milyen az óvóhelyen élni. Később a letarolt európai városok - London és Coventry, Berlin, Hamburg és Drezda - lettek a világháború jelképei.
Nagyszabású szárazföldi küzdelmek híján a közvélemény szemében a bombázóhadjárat volt a diadalmas bizonyítéka annak, hogy igenis hadat viselnek, mégpedig offenzív jelleggel. Néhányan kétségbe vonták az olyan stratégia erkölcsösségét, amely megkülönböztetés nélkül a polgári lakosság ellen irányul. Azt azonban szinte senki sem fogta föl, hogy a légioffenzíva mindettől függetlenül is katasztrofális hiba volt.
1944-ig az angolok és az amerikaiak nem rendelkeztek sem olyan felszereléssel, sem olyan repülőgépekkel, amelyekkel pontbombázást hajthattak volna végre - márpedig a későbbiekben ez bizonyult igazán hatásos stratégiának. Az amerikaiak nappali bombázása szánalmas kudarcba fulladt. Az angolok csak éjszakai területbombázást tudtak folytatni - ezt a stratégiát eredetileg a német gyárak ellen szánták, aztán, amikor nem vált be, a német morál ellen. Egyik célt sem érték el.
A válogatás nélküli bombázás több kárt okozott a szövetségeseknek, mint a németeknek. A nehézbombázók gyártása nagyétkű dolog volt. A brit haditermelésnek több mint harmadát felfalta, nem is beszélve a kölcsönbérleti szállítmányok tekintélyes részéről. Kevesebb erőforrás jutott a harckocsik előállítására, 1943-ig szinte semmi a deszant- járművekére. A stratégiai bombázás ráadásul elvonta a repülőgépeket a fontosabb tevékenységtől. A brit flotta repülőgépeket követelt a tengeralattjárók elleni atlanti-óceáni őrjáratokhoz - ez sürgetőbb, noha kevésbé drámai feladat volt, mint Németország bombázása. A RAF egytől sem volt hajlandó megválni. A háborús kabinet időnként beavatkozott, de utána a RAF szinte azonnal visszavonta a gépeit. Az atlanti-óceáni őrjáratok szűkölködtek repülőgépekben, a Közel- és a Távol-Kelet szintén, a második front szintén - és mindez egy olyan bombázási stratégia miatt, amely makacsul nem hozott eredményt.
Sir Arthur Harris ügyesen bánt a publikummal. Az 1942. májusi, Köln elleni támadásának például, amelyben ezer bombázót vetett be, nem annyira a német, mint a brit közvélemény megdolgozása volt a célja.
Kölnben, a hivatalos német jelentés szerint, "két héten belül szinte teljesen normalizálódott a város élete". A brit újságok ezt nem tudták, és Harris kormányon belüli bírálói képtelenek voltak ellenállni további követeléseinek. Harrisnek nem szegték a kedvét az ékesszóló bizonyítékok, amelyek arról tanúskodtak, hogy a bombázásnak nincs döntő hatása. Azzal érvelt, hogy a mostani hatástalan légioffenzíva fölkészíti a bombázóparancsnokságot a későbbi hatásosabbra. Voltaképpen azonban az az egyszerű szabály vitte diadalra a stratégiai bombázás gondolatát, hogy háború idején jobb helytelenül cselekedni, mint semmit sem tenni. Ha az angolok nem bombázzák Németországot, szinte az lenne a látszat, hogy nem is állnak vele háborúban! Így érvelt annak idején az I. világháboróban Haig a Somme és Passendale mellett - és a második világháború Haigje Sir Arthur Harris volt.
Azért persze származtak a bombázásból előnyök is. Több mint egymillió németet irányítottak át a gyárakból a légoltalom területére. Maguk az üzemek is átálltak a bombázók gyártásáról a vadászgépek előállítására, s ez egyre jobban megnehezítette a németeknek a megtorlást. Ami még fontosabb volt, a német vadászgépeket otthon tartották a német városok védelmére, úgyhogy szinte eltűntek a frontokról. Amikor 1944-ben a szövetségesek partra szálltak Norman- diában, teljes légi fölényben voltak. Hasonlóképpen a nehéz légelhárító lövegek, amelyek veszélyesen jó harckocsielhárító fegyverek voltak, Németországban maradtak. Mindez fölbecsülhetetlen, bár előre nem látott jótéteménye volt a légioffenzívának.
|
| Overlord hadművelet első napja, 1944. június 6. |
|
|
|
A szövetségesek négy hadseregcsoport és három ejtőernyős hadosztályt szándékoznak partra tenni Normandiában, Caen és Volognes között. Normadiát főként a kedvező földrajzi jellemzői alapján választották ki, emellett még az is mellette szólt, hogy beleesett az angol repülőterekről rajtoló vadászgépek hatótávolságába, és normandiai partszakaszt a németek másodlagosnak ítélték az invázió valószínűségének szempontjából, ezért kevésbé erősítették meg, mint a Calais-i partszakaszt.
Az előkészületek óriásiak: mintegy 3 000 000 ember várja Eisenhower tábornok parancsait, mérhetetlen mennyiségű katonai jármű és hadianyag áll a rendelkezésükre.
A felszerelés talán legfontosabb részei a Mulberry Harbors nevű acél-beton elemekből álló, gyárakban előállított kikötők. A betonelemeket a part mellett elsüllyesztik, és acéllemezekkel kapcsolják össze, stabil mesterséges kikötőt teremtve ezzel. Minden partraszállás szempontjából kulcsfontosságú a kikötők elfoglalása, de mivel ezek meg vannak erősítve, a szövetséges hadvezetés ezek mellet a mesterségesen felépített monstrumok mellet döntött. A felépítésük az angol hadiipar legjelentősebb erőfeszítései közé tartozik. Két darabot készítettek belőle, egyet az angol, egyet pedig az amerikai hadsereg számára. Az angolok ezen kívül még egy speciálisan módosított harckocsiszériát (funnies) is legyártottak, amelyek segítségével a gyalogság ellenséges tűzben el tudja távolítani a partot védő akadályokat. Ezek a speciális harckocsik a 79. páncéloshadosztály kötelékébe tartoznak, a parancsnokuk Hobart tábornok, aki a páncélos hadviselés kiváló szakértője. Az amerikai hadsereg inkább a kétéltű harckocsikat részesítette előnyben, és ez a választás később hibásnak bizonyult.
Jelentős erőfeszítések történnek továbbá a német hírszerzés megtévesztésére, ami a partraszállás helyét és idejét illeti. Az angol és az amerikai elhárítás egy fiktív Calais-i, és egy norvégiai partraszállás szimulált előkészületeivel sikeresen "átverte" a német kémeket, akik még a partraszállás első napjaiban is azt hitték, hogy a normandiai invázió csak elterelő hadművelet.
A franciaországi célpontok elleni légitámadások tervei szintén úgy vannak összeállítva, hogy ne árulják el a partraszállás helyét. A Szajna hídjainak tönkretétele azt a benyomást kelti a németekben, hogy a szövetségesek így akarják lassítani a német erők átirányítását Normandiából a Calais-i földnyelvre. A valóságban azonban ez fogja megakadályozni a németeket abban, hogy számottevő erőt tudjanak Normandiába szállítani a partraszállás után.
A németeknek Nyugat-Európában ekkor 60 hadosztályuk van, ebből 11 páncélos. A gyalogoshadosztályok mintegy fele azonban nincs megfelelő szállítójárművel felszerelve, és azon kívül egyik hadosztály sincs teljesen feltöltve. Néhányat Oroszországból helyeztek át Franciaországba, hogy a katonák kipihenjék kissé az ottani harcok súlyos veszteségeit. A nyugat-európai német erők főparancsnoka von Rundstedt marsall, Franciaország északi részén elhelyezkedő "B" hadseregcsoport parancsnoka Rommel marsall, a déli országrészben Blaskowitz tábornok parancsol. A német vezénylés azonban Hitler miatt zavarokkal küszködik, a Führer ugyanis - mint rendesen - részt követel a taktikai döntések meghozatalából is. Ehhez kapcsolódik még a bizonytalanság - a németek nincsenek tisztában sem az ellenséges főcsapás helyével és irányával, sem azzal, hogy hogyan lehetne védekezni ellene. Rommel és Hitler meg vannak győződve róla, hogy a partraszállásra Normandiában kerül sor - a sivatag rókája nem kis figyelmet szentelt a normandia partszakasznak az atlanti fal építésekor. Hitler viszont rögtön a partraszállás után, rá jellemző módon azonnal cselre gyanakszik.
Rommel és von Rundstedt a tartalék páncéloshadosztályok felhasználásának módjában sem tud megegyezni. Rundstedt a régi módszer híve, amely szerint egy nagy központi tartalékegységet kell kialakítani, amit majd akkor lehet bevetni, amikor már ismert lesz az invázió súlypontja. Rommel ezzel szemben a tartalékok egyenletes partmenti elosztásának híve, meg van győződve ugyanis, hogy a szövetségesek légifölénye lehetetlenné tesz bármilyen nagyobb tartalék előrevonást. Mindketten előterjesztik a terveiket Hitlernél, a Führer pedig kompromisszumos döntést hoz, amivel mindkét stratégiai elképzelést megtorpedózza - felszabadít Rommel számára néhány páncéloshadosztályt a tartalékból, azonban csak feleannyit, mint amennyit Rommel szeretne. Ennek következtében von Rundstedt kezében sem marad elegendő erő, ráadásul Rundstedt ezt az erőt csak Hitler főparancsnokságának engedélyével használhatja. A németeknek Normandiában hat gyalogoshadosztályuk van. A 322. és a 716. a tengerpart mellet vannak szétbontakoztatva, a 709. és a 711. egyes részeivel együtt. A balszárnyon a 91. hadosztály és egy ejtőernyős ezred van tartalékban, a jobbszárnyon, Caen mellett a 21. páncéloshadosztály áll védelemben. A partmenti erődítések nem elég erősek, de Rommel igyekszik mindent a part mentén összpontosítani, amivel megállíthatja az inváziót, a helyzetét azonban megnehezítik a szövetségesek bombázásai és légitámadásai.
A német nyugati tengerészeti csoport parancsnoka, Krancke admirális szintén nincs könnyű helyzetben. A hajóit állandóan támadják a levegőből, sem a kikötőkben, sem a nyílt tengeren nincsenek biztonságban. Csak négy torpedóromboló és mintegy 200 kisebb hajó áll a rendelkezésére, ez szinte nevetséges a szövetséges hadiflottához hasonlítva.
A német légierőnek sem könnyű: Speerle 3. légiflottája mintegy 200 repülőgéppel rendelkezik, a pilóták nagy része újonc. A Luftwaffe kötelékében szolgáló katonák - Göring utasítására - nem vehetnek részt még a védelmi állások építésében sem. A légierő hadosztályai nem tartoznak teljesen a német főparancsnokság alá, és igy sem az OKW, sem Rommel nem vezényelheti őket. A légierő gyengeségét bizonyítja az is, hogy az invázió első napján mindössze 1 darab szövetséges repülőgépet lőttek le.
A szövetségesek tengeri hadereje 2 csatahajóból, 2 monitorból, 23 cirkálóból, 105 torpedórombolóból és 1076 egyéb hajóból áll. Ehhez jön még 2700 teherhajó és 2500 partraszálló hajó. A légierő 3500 nehézbombázó, 5500 vadászgép és 2400 szállítórepülőgép felett rendelkezik. E hatalmas túlerő ellenére a partra szállított katonaság száma alig haladja meg a normandiai németekét. Az első hullámban három ejtőernyős és öt gyalogoshadosztályt vetnek be, valamint néhány kommandós- és ranger-egységet. A brit és a kanadai szektorban még ezenfelül három páncélosdandárt is bevetnek. Röviddel éjfél után két amerikai ejtőernyőshadosztályt, a 101. és a 82. dobnak le a szövetségesek az UTAH partszakasz mögé. E partszakasz mögött a terep mocsaras, a 101. hadosztály feladata itt az utak biztosítása. A 82. hadosztály némileg beljebb, keletebbre ér földet, és a Meredet folyó mindkét partján tisztogató akciókba kezd. Az ejtőernyősök azonban szétszórt csoportokban érnek földet - a 101. hadosztály parancsnoka például az első napon mindössze 1100 ember felett rendelkezik a teljes létszámot jelentő 6600-ból. Hatalmas a kavarodás, és gyakran kerül sor olyan helyzetekre, hogy 50-60 emberből álló csoportok egész zászlóaljakra méretezett feladatokat végrehajtására kényszerülnek. Ennek a káosznak azonban haszna is van a szövetségesekre nézve, ugyanis a németek soraiban is zavart kelt. Egy ilyen elszigetelt csoport meglepi és csetepatéban megöli a német 91. hadosztály parancsnokát, és így ez a hadosztály, amelyet speciálisan az ellenséges légideszant likvidálására képeztek ki, parancsnok nélkül marad.
Az ejtőernyősök legnagyobb fegyverténye a St. Mére Eglise kisváros elfoglalása. A szövetségesek balszárnyán az angol 6. ejtőernyős hadosztályt vetették be. Az angolok feladat az Orne folyó hídjainak birtokbavétele és Dives folyó hídjainak felrobbantása, hogy ezzel védve legyen a hadosztály szárnya. Az angol ejtőernyősök sikeresen végrehajtják a feladataikat, és egészen addig tartják a pozíciójukat, amíg meg nem érkezik az erősítés a tengerpartról. Sikeresen feltartóztatják a német 21. páncéloshadosztály részeit is, és így a német páncélosok nem tudnak az OMAHA parton partraszálló amerikaiak ellen vonulni.
Az UTAH partszakasz
Az itt támadó amerikai 7. harccsoport parancsnoka Collins tábornok. A partraszállást a 4. hadosztály hatja végre, Barton tábornok parancsnoksága alatt. Az amerikai kétéltű tankok a parthoz viszonylag közel vannak vízre bocsátva, és így nagy részük sértetlenül partot ér. A háborgó tenger miatt azonban az egész itteni partraszállás az UTAH partszakasz déli részére összpontosul. A német ellenállás gyenge, a partraszállított egységek gyorsan nyomulnak előre, a legnagyobb előttük álló akadály a mocsaras, sáros terep. A nap folyamán mintegy 23 500 embert tesznek itt partra, a harcban elesettek száma kisebb mint 200.
Az OMAHA partszakasz
Az OMAHA partszakaszt Gerow tábornok 5. harccsoportja, valamint Bradley tábornok 7. harccsoportja támadja. A tengerészeti erők az 1. és a 29. hadosztály katonáit teszik partra. Az amerikai katonák előtt álló terep meglehetősen tagolt és nehéz, védekező harcokra alkalmas. Itt a támadás kezdettől fogva nehezen rosszul haladt előre. A 446 Liberator típusú bombázóból, amelyeknek a német partmenti erődítéseket kellett bombázniuk, csak 329 tette tiszteletét, ráadásul a bombáikat nagyrészt mélyen a német állások mögött dobták le. A gyalogság és az utászok már a parttól 16 km-re beszálltak a partraszálló csónakokba, a kétéltű tankok pedig a parttól 6 km-re lettek vízre bocsátva, és a hagy részük elsüllyedt. A partraszálló csónakokat kísérő kisebb torpedórombolók nem tudnak hatásos, a partraszálló csónakokat elfedő füstfüggönyt gerjeszteni, és a tüzérségi fedezetet adó cirkálók és rombolók ágyútüzének elhallgatása után a német oldal kemény választüzet nyit, és ez súlyos veszteségeket okoz az amerikaiaknak. Az első amerikai támadóhullámok teljesen vissza vannak söpörve a tengerbe.
Az utászok szintén nehéz helyzetben vannak, mert a partmenti műszaki záróeszközök eltávolítása közben nem tudnak a speciálisan átalakított utásztankok segítségére támaszkodni. A támadás megfeneklik a parton, de az újabb erősítések beérkezésével sikerül az amerikaiaknak előrenyomulniuk. A torpedórombolók a part közvetlen közeléből lövik a német ellenállás fő tűzfészkeit, de a nap végén a parton levő 34 300 amerikai katonából egynek sem sikerült 2 km-nél mélyebben előrenyomulniuk. A halottak száma eléri az ezret.
A GOLD partszakasz
Ezt az Avromanches és La Riviére között elterülő partszakaszt az 50. angol hadosztály és a 8. páncélosdandár katonái támadják. A partraszállást itt valamivel később hajtják végre, mint az Omaha-szakszon, igy itt nem lehet számolni a védekező fél meglepettségével. Avromanches, La Riviére és Le Hammel műszaki zárással és betonerődökkel vannak megerősítve, és az erődök nagy része károsodás nélkül vészelte át a szövetségesek bombázását. Az itt partraszálló angoloknak így nagyon nehéz dolguk van, de Hobart tábornok tankjai segítségével sikerül megtisztítaniuk a partot, csak Le Hammel körzetében vannak súlyos veszteségeik. Az angolok előrenyomulása viszonylag gyors, a 25 000 partratett katonából mintegy ötszázan haltak meg, ez a súlyos harcok harcokra való tekintettel nem olyan nagy veszteség.
A JUNO partszakasz
Ezen a szakaszon a 3. kanadai gyalogoshadosztály és a 2. kanadai páncélosdandár támad. A parancsnokuk Crocker tábornok (ugyanaz, aki a Sword partszakaszon támadó egységeket is vezényli). A kanadaiak rohama az első perctől kezdve sikeres, remekül használják fel a kétéltű harckocsikat és a funnies tankokat is, amelyek jelentős szerepet játszanak a német ellenállás felszámolásában. A kanadaiak gyorsan nyomulnak előre, a támadás tempóját azonban lassítják a tengerparton kialakult közlekedési dugók. Ennek ellenére már az első nap 21 400 katonát sikerül partra tenni.
A SWORD partszakasz
Az angol 3. gyalogoshadosztály és a 27. páncélosdandár területe. Az itteni partraszállásban részt vettek önálló tengerészgyalogos-egységek és különlegesen kiképzett kommandós-rohamcsapatok is. A rohamot támogató hajók készek a tüzüket a Merville-i német ütegekre összpontosítani, ugyanis ezek tüze komolyan veszélyeztethetné az angol támadás sikerét.
A SWORD szakaszon a kétéltű harckocsik és a funnies speciális tankok nagy része sikeresen partot ért, és hatékonyan támogatta az angolokat a partszakasz megtisztításában. Délelőtt 10 órára már kifüstölték a német tűzfészkeket, és a kommandós rohamcsapatok mélyen benyomulnak a szárazföldre, hogy az Orny körzetében szorongatott szövetséges légideszant-egységek segítségére siessenek. Az angol gyalogság előrenyomulását azonban fékezi a tengerparton kialakult forgalmi dugó, valamint a német 21. SS páncéloshadosztály ellentámadása is, amit ugyan sikerül visszaverni, de a német tankok áttörnek a JUNO és a SWORD szakaszok között, és kijutnak a tengerpartra. A német tankok alacsony száma miatt azonban ennek az áttörésnek semmi jelentősége. Az angolok estig 28 500 embert tesznek itt partra, és szilárdan a kezükben tartják a hídfőt.
Az Overlord hadművelet első napja a szövetségesek számára egyértelműen sikerrel zárult. Csaknem 150 000 embert sikerült partra tenni, és a szövetséges légierő sikeresen akadályozta a németeket abban, hogy Normandiába csoportosítsák a haderejüket.
|
| D-Day avagy a Normandiai partraszállás, 1944. június 6. |
|
|
|
A II. világháború egyik legfontosabb hadművelete, a normandiai partraszállás volt . A hadműveletet Amerika egyik legjelentősebb katonai vezetője irányította: Dwight "Ike" Eisenhower. Az inváziót több hónapnyi tervezőmunka előzte meg, a nagyhatalmakat egy táborba kellett gyűjteni, Németország ellen. Az acélakaratú Eisenhowernak ebben a lehetetlen helyzetben kellett összefogásra bírni a világ leghatalmasabb szövetséges vezéreit a történelem egyik leghírhedtebb csatájában Normandiában. Az 1944 júniusában lezajlott folyamatoknak köszönhetően Franciaország és a Benelux-államok felszabadultak. Minden bizonnyal ez volt a történelem eddigi legnagyobb hadművelete.
Hadműveletek
A szövetségesek első dolga volt megsziládítani a védelmet. Az amerikai frontszakaszon Carentan környéki mocsarak és a Cire torkolatvidékre is nehezítette a csapatmozgásokat. Caen kulcsfontságu település volt mivel innen út nyílt a Náci németországba. Montgomery úgy tervezte, hogy az amerikai csapatok balra fordulnak. De a város a németeknek is létfontosságú volt." Ha itt áttörjük az arcvonalukat, az egész 7.hadsereg délkeletnek, a Loire felészoru vissza, s folyosó nyílik közte és a tőle északra álló 15.hadsereg között." Más szóval, megnyílik az út Párizsba. A németek 15. hadsereg tartalék hadosztályai továbbra is érintetlenül állomásoztak a Szajnától északra.
Caenban június 12-én már tizenkét hadosztály állt harcban, ezek közül négy páncélos. A légioffenzava lehetetlenné tette minden összekötettési útvonalat. Juliús 8-án egy német jelentés tudatja: "Párizstól nyugatra és délnyugatra immár minden vasúti közlekedés lehetetlen".
1944. június 6-án hajnali 2 órakor kezdődött az "Overlord" hadművelet keretében az amerikai és brit erők normandiai partraszállása, a második világháború legnagyobb tengerideszant-művelete. Célja a La Manche csatorna birtokbavétele, majd hadászati hídfő megszerzése volt az észak-nyugati francia partvidéken, amelyet a belga és a holland tengerparttal együtt a Rommel tábornagy vezette német B hadseregcsoport védett. A B hadseregcsoport 38 hadosztályból állt, amiből három hadosztály a "berendezetlen" partraszállási övezetben állomásozott. A két és háromnegyed milliós, Eisenhower tábornok vezette angolszász erők 11 ezer harci repülőgéppel, mintegy hétezer hajóval vágtak neki a műveletnek, teljes tengeri és légi fölény birtokában. Az európai kontinens mélységébe való behatolásra csak 1944. július 24-től került sor. Omaha Beach A deszant-művelet legfelsőbb irányítása az amerikai elnök és a brit miniszterelnök kezében volt, nekik rendelték alá a két vezérkari főnök vegyes törzsét, illetve a brit miniszterelnöknek a szövetséges expedíciós erők főparancsnokát. A D-napot eredetileg 1944. június 5-ére tűzték ki, de a csatornán tomboló vihar miatt a hadműveletet 24 órával elhalasztották. Mindenekelőtt három légi deszant hadosztályt (35 ezer fő, 500 tüzérségi eszköz, 110 könnyű harckocsi) juttattak a part mentén védekező német egységek mögé 2316 szállító és 2590 vitorlázó repülőgép igénybevételével. Ezek a deszantok a tengerparttól 10-15 kilométer távolságban két napig folytattak önálló harctevékenységet. A partraszállási területet az angolszász légi kötelékek 4500 bevetésben "készítették elő". Magát a partraszállást nehezítette a kedvezőtlen időjárás: a szövetségesek vesztesége az első napon 10 500 fő és 114 repülőgép volt. Szeptember 15-ig az angol-amerikai erők a partra tett 2 millió katonájukból 40 ezret veszítettek, a német veszteség becslések szerint megközelíthette a 700 ezer főt.
Kronológia
-
Június 6 U.S. 82. ejtőernyős hadosztály (Detroit hadművelet) [[101. ejtőernyős hadosztály (Chicago hadművelet) és a 6. Brit ejtőernyős hadosztály (Tonga hadművelet) éjfél után 15 perccel földet ér Normandiában.
-
Öt óra 20 perckor amerikai és brit gépek bombázzák a part menti német állásokat.
-
Öt óra 50-kor az inváziós flotta hajóágyui megkezdik a tüzérségi előkészítést.
-
Hat óra 20-kor partra száll a szárazföldi erők első hulláma, megkezdődik a partraszállás; ezzel megkezdődött a náci megszállás alatt álló Európa felszabadítására irányuló szövetséges invázió. Az első napon (D-day) 50 000 szövetséges katona szállt partra Normandiában,
-
Június 25–Június 29 Epsom hadművelet
-
Július 7 — Caen elfoglalása.
-
Július 17 — Erwin Rommel Egy légitámadás folyamán autójában ülve megsebesült, később otthonában megmérgezte magát.
-
Július 18–Július 20 — Goodwood hadművelet végrehajtása.
-
Augusztus 3–Augusztus 9 — Totalize hadművelet, csapda a visszavonuló német páncélosoknak.
-
Augusztus 16 — Dragoon hadművelet, újabb nagyerejű partraszállás, augusztus 15-én a fő támadás előtt ejtőernyős különítmények landoltak.
Résztvevő nemzetek
|
| Market-Garden, 1944. - Túl messze volt a híd... |
|
|
|
1944. augusztusának hátralevő részében a szövetséges hadseregek tovább haladtak előre, fölszabadították Franciaország és Belgium legnagyobb részét. Könnyedén vették a dolgokat. Ahogy egy történész írta: "A tisztek és a legénység körében egyaránt az volt az uralkodó hozzáállás, hogy megnyertük a háborút."
Most már több mint kétmillió szövetséges katona volt Franciaországban háromötödük amerikai. Szeptember 1-jén Eisenhower átvette Montgomerytől az egyesített szárazföldi erők parancsnokságát. Fontos pillanata volt ez a brit történelemnek. Nagy-Britannia, amely eddig egyenlő partnere volt az Egyesült Államoknak, most a csatlósává sorvadt: a háború végére Európában háromszor annyi amerikai katona volt, mint angol. A parancsnokváltást éles vita követte Eisenhower és Montgomery között. Montgomery azt akarta, hogy egyetlen nagyerejű ék törjön be Németországba, természetesen az ő parancsnoksága alatt. Eisenhower előnyben részesítette az általános előrenyomulást minden fronton. A stratégiai nézeteltérés mögött politikai ellentét rejtőzött. Eisenhower nem tehette meg, hogy rövid pórázon tartson egy amerikai tábornokot, Pattont, egy brit tábornok, Montgomery kedvéért.
A jelek szerint azonban ez amúgy sem számított. Eisenhower szeptember 15-én kijelentette: "Nemsokára a miénk lesz a Ruhr-vidék, a Saar-vidék és Frankfurt körzete." A valóságban a szövetségesek előrenyomulása szeptember első hetében elakadt. Ennek nem sok köze volt ahhoz, hogy miként osztották el az erőforrásokat Montgomery és Patton között. A szövetségesek utánpótlási vonalai már nagyon megnyúltak, a németekéi nagyon megrövidültek. A szovjet hadsereg ugyanezt tapasztalta mindegyik nagy győzelme után. Az ő előrenyomulásaik is mindig erejüket vesztették, ahogy egyre előbbre jutottak, és a németeknek közben volt idejük átcsoportosulni.
Montgomery tetézte a nehézségeit azzal, hogy miután magát Antwerpent bevette, a kikötő környékét nem tisztította meg. Ezután előállt egy merész gondolattal, amely vajmi kevés rokonságot mutatott Montgomery szokásos gondos előkészületeivel: el akart foglalni három Rajna-hidat, így kerülni meg a Siegfried-vonalat. Eisenhower egyrészt korlátozott képességei révén, másrészt az okból, hogy nem volt szoros kapcsolatban a csatával, nem tudta - vagy nem akarta - megítélni a lehetőségeket. Mivel Montgomery érdemleges választ nem kapott, elrepült a főparancsnokhoz, ahol éles hangnemben kifejtette véleményét Eisenhower stratégiájáról és annak súlyos következményeiről. Az amerikai főparancsnok, mivel megfelelő ellenérvekei nem tudott felhozni, csak azzal védekezett, hogy "Nyugalom Monty! Nem beszélhetsz így velem, végtére is a parancsnokod vagyok!" Ezt aztán a brit tábornagy is belátta és előterjesztette tervét a "Market-Garden (Piac-Kert)" kettős fedőnevű hadműveletet. Az első név a légi deszantot, a második az azt támogató gyalogos és páncélos akciót jelölte. Montgomery azt javasolta, hogy használják fel az ejtőernyős erőket egy merész húzásra, amely gyors áttörést és elég mély behatolást segít majd elő ahhoz, hogy a szövetségesek átkelhessenek a Rajnán. Ejtőernyősökkel akarta elfoglalni a hollandiai hidakat és tartani addig, amíg a páncélosok beérkeznek. Amennyiben a hadművelet sikerrel jár, 1944-ben be lehet fejezni a háborút, mondotta Montgomery. A "Market Garden" merész és nagyszerű terv volt, csupán egyetlen dolog róható fel neki: nem számolt a németekkel.
A németek helyzete Hollandiában, ha nem is volt rózsás, de az ismételten kinevezett nyugati főparancsnok, von Rundstedt tábornagy határozott intézkedései következtében folyamatosan javult. A táb | | | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
